A híd korlátjához támaszkodva állt, és
cigarettázott. Mélyen leszívta a füstöt, kiélvezve minden molekulát, hogy aztán
jólesően fújja ki a nagyvilágba. Gondolatai a táj körül forogtak. Nagy
műgonddal kereste a megfelelő helyszínt. Sok felé járt, sok mindent megnézett,
míg végül e híd mellett döntött. És valóban, tökéletes volt. Két hatalmas
sziklafalat kötött össze, szédítő magasságban. Mindkét oldalon kőzuhatag
vezetett le az alant folyó patakhoz. Nagy habokban zuhogott a víz, hullámai
minduntalan nekicsapódtak a méretes sziklatömbökbe.
Körben a táj lélegzetelállító volt. Mindenhol sűrű
erdő, ameddig a szem ellátott. Mindig is szerette az erdőt, a hegyeket.
Ilyenkor közelebb érezte magát Istenhez.
Ahogy az utolsó füstkarikát is kifújta, és a
csikket a mélybe pöccintette, eszébe jutott, hogy miért is jött. Felgyorsult
szívveréssel, görcsösen markolta meg a korlátot. Tudta, hogy nincs visszaút. Túl
sokat gondolt rá az utóbbi időben, szinte állandóan. A lelkében gomolygó fekete
felhők nem hagyták nyugodni. Szilárd meggyőződésként élt benne, hogy csak ez az egyetlen módja, hogy végre megszabaduljon tőlük. Egyszerűen nem élhetett úgy
tovább.
Összeszorított fogakkal meglódította magát, és
felállt a korlátra. Ahogy lépett felfele, megcsúszott az egyik lába. Érezte,
amint elborítja a hideg veríték, ahogy torkában dobogó szívvel, megmarkolta
ismét a korlátot. Zihálni kezdett, és belül felvisított egy ősi hang. Majdnem
megfordult, hogy elszaladjon.
Ekkor egy sas jelent meg a völgy fölött,
vijjogásával felriasztva kábultságából. Még mindig ott kuporgott a korlát
tetején. Leszállni nem tudott, felegyenesedni nem mert. Amint figyelte ahogy a
sas méltóságteljesen köröz fölötte, lassan újra elfogta a vágy. Fokozatosan
lazított markolatán, majd lassan elengedte a korlátot, és egyensúlyozva,
kiegyenesedett.
Fantasztikus érzés töltötte el, ahogy állt a világ
tetején. Már lenézni sem esett nehezére. Vonzotta, hívta a mélység. Mély
lélegzetet vett, és ahogy a levegő eltávozott a tüdejéből, úgy múlt el minden
feszültség benne. Kitárta karjait, arcát az égre emelte, behunyta szemeit, és
ellökte magát.
Ahogy zuhant lefele, úgy maradt el minden mögötte.
Minden fájdalom és szenvedés, minden öröm és kacaj. Leváltak az álarcok, a
burkok, a héjak, míg lelke tejes tisztaságában, teljes pőreségében ragyogott
fel. Megszűnt az idő és tér, a hangok, a gondolatok, az érzetek, nem volt egyéb csak az itt és most.
Kétszáz méterrel a patak medre fölött, megfeszült
a derekára kötött kötél, és hatalmas erővel rántotta vissza a valóságba. Abban
a pillanatban, testét elöntötte az adrenalin, és mind a hét érzékét száz meg
ezer információ árasztotta el egyszerre. Olyan volt, mint egy ősrobbanás, mely
szétrobbantani készült mellkasát.
Egy pillanatig megmerevedve, tágra nyitott szemmel
lógott a levegőben, majd végre megnyílt a tüdeje, és ahogy beáramlott a hideg
levegő, vele együtt hatolt be ereibe az élet.
- Igeeeeeeeeeeeeeeeen!-kiáltotta torka
szakadtából. Hangja végigszáguldott a völgyön, és a sziklafalak
megsokszorosítva erejét verték vissza.
Egyszerre éles lett minden és élő, tarka és zajos,
színes és gyönyörű. Teljes súlyával belenehezedett a hevederbe, és hagyta, hogy
a feltámadó szél lóbálja.
Egy darabig gyönyörködött a patak csillámló
fodraiban, majd megpillantotta a közeledő piros csónakot. Vidáman intett
feléje, és a lány, felemelve az evezőt, jelzett neki. Óvatosan haladva a nagy
sziklák között, a fiú alá kormányozta a csónakot. Az kikapcsolta az övét, és a
lány mellé huppant.
Néhány evezőcsapással a partra irányították a
csónakot. Miután biztonságba helyezték a parton, leheveredtek a fűbe. A lány szótlanul fordult a fiú felé, és mélyen a szemébe nézett. Örömmel tapasztalta,
hogy a tekintet, mely az utóbbi időben homályos és sötét volt, most tisztán és
mélyen csillogott, mint egy hegyi tó.
- Szeretlek!- suttogta, és közelebb fészkelte magát a fiúhoz.