Vízcsepp: 2009

Bevezető

Egy új sorozat indul itt az oldalon, melynek célja a különböző kóros állapotok bemutatása mellett, elsősorban testünk felépítésének és működésének felvázolása. Reményem szerint ezáltal hozzásegítem a kedves olvasót, hogy elinduljon azon az úton mely az emberi test fantasztikus világának a megismeréséhez vezet.

1. rész: A csontrendszer

Az ember mozgásában a mozgásszervek játszanak közre. Az izmok képezik az aktív összetevőt, a csontok pedig a passzívat. Az emberi test mintegy 206 különálló, de egymáshoz különböző módon és mértékben rögzített csontot tartalmaz. Minden csont jellemző alakú, elhelyezkedésű és működésű, tehát mind anatómiai, mind működési értelemben egységet képvisel, és mint ilyen, a szerv kategóriához tartozik. A csontok összessége képezi a csontvázat, az emberi test azon szilárd belső keretét, melynek központi tartóoszlopa a gerinc. Csontozatunk körülveszi és védelmezi a szerveket, szilárdan támasztja a testünket, és a ráépülő izmok segítségével összehangolja mozgásunkat.

A csontok két nagy kategóriába oszthatók fel, vagyis az axiális vagy tengelycsontokra és appendikuláris, vagy függelékcsontokra. A tengelycsontok tartják a test központi vázát. Ide tartozik a koponya és a gerinc, amelyek az agyat és a gerincvelőt védik, valamint a szívet és tüdőt magába záró bordarendszer. Az appendikuláris csontrendszerhez tartoznak az összes kéz- és lábcsontok, továbbá a végtagokat a tengelycsonthoz kapcsoló vállöv és medenceöv csontjai. A teljes csontvázat a következő ábra szemlélteti (1. ábra):

A csontrendszer különálló részei legkorábban az öthetes embrión ismerhetők fel. Ekkor az embrió alig nagyobb mint egy borsószem, de már rendelkezik egy ívelt húrhoz hasonló képződménnyel, a későbbi gerinc alapjaival. Születésünk után is a csontszövet belsejében állandó építő és lebontó munka folyik, és az egyes csontok a folyamatos használat és gyakorlás révén mindig a rájuk rótt feladatoknak megfelelően fejlődnek.

A csontokat alakjuk szerint is osztályozni lehet, így megkülönböztetünk csöves, lapos, köbös és labiritusos vagy légtartalmú csontokat. Csöves csontok főleg a végtagokban előforduló csontok, amelyeknek két vége rendszerint vaskosabb. E csontok középső csőszerű darabját diafízisnek, két vaskosabb végdarabját epifízisnek nevezzük. A csöves csontok középső, egységes üregét nevezzük velőüregnek. Lapos csontok az agykoponya csontjai, a lapockák illetve a csípőcsontok és a bordák. A köblös csontok rendszerint szabálytalan, de különböző irányban nem nagyon eltérő méretű csontok. Ilyenek pl. a kéz- és lábtőcsontok, valamint a csigolyák testei. Labirintusos, vagy légtartalmú csontok a koponyában, főleg az arckoponyában találhatóak. (2. ábra)

A csontszövet kétféle elrendeződésben fordul elő: egyrészt tömör, másrészt szivacsos alakban. Az előbbi egyrészt a csontok felszínén található, és a csontok aránylag vékony kérgét képezi, másrészt a csöves csontok középső, valóban csőszerű darabja a belső velőüregen kívül kizárólag tömör csontszövetből tevődik össze. A szivacsos csontállomány ezzel szemben a csontok belső részét foglalja el. (3. ábra)

A csontszövet építő egységeit sajátos koncentrikus lemezek rendszerei alkotják. Ezeket a lemezrendszereket nagyjából rájuk merőleges, finom csatornák járják át, melyek helyenként elágazódnak, illetve egymásba nyílva, nagyobb szilvamag alakú üregekbe nyílnak. Az üregeket a csontsejt teste, a csatornácskákat póklábra vagy inkább százlábúra emlékeztető nyúlványrendszerük foglalja el.

A csont fő lemezrendszereit Havers-rendszernek nevezzük. Ezek a csont hossztengelyével párhuzamosan lefutó, ereket tartalmazó csatornák, a Havers-csatornák körül alakulnak ki. Rendszerint 5-25 egymásba pontosan beillő hengeres csontlemez vesz körül egy Havers csatornát. A szomszédos Havers-csatornákat egymással, illetve a velőüregben és a csonthártyában levő érhálózattal, a Havers-csatornákkal közel derékszögű lefutású csatornák, illetve a bennük levő erek kötik össze. E csatornák körül nem találunk hozzájuk tartozó csontlemezrendszereket, nevük Volkmann-csatorna. (4. ábra)

A kifejlett gerinc 33-35, nagyobbára feszes ízülettel összeillesztett, vagy alsó szakaszán össze is csontosodott csigolyából álló, kétszeresen S alakban görbült vázrész. A törzs és a nyak vázát, egyben a test csontos tengelyét is képezi, melynek felső részéhez a koponya illeszkedik. Háti szakasza a bordákkal és a szegycsonttal a mellkast alkotja. Ehhez rögzül felül a felső végtag csontos váza. Alul a gerinc keresztcsonti szakasza a medencecsontokkal az alsó végtag csontos övét képezi. Csupán az első 24 úgyn. valódi csigolya, az utolsó 9-11 csigolya olyan nagymértékben módosul, hogy ezeket álcsigolyáknak nevezzük.

A csigolyák felépítésében megkülönböztetünk csigolyatestet, mely előre tekintő és korong alakú. A csigolyatestek egymás felé lapos felszínekkel zárulnak. A csigolytest hátrafelé gyenge függőleges vályut képez, ennek két oldalső széléről ered a csigolyív, mely a csigolyatestekkel a csigolyalyukat fogja közre. A csigolyaíveket laminák vagy csigolyalemezek zárják le, kialakítva a gerincvelő befogadására szolgáló körkörös gerinccsatornát. A laminából három szárnyszerű képződmény nyúlik ki, amelyek egymással kilencven fokos szöget zárnak be. Ezek az izmok tapadóhelyei, és ezek adják a gerinc dudoros jellegét a hát bőre alatt. A szomszédos csigolyákat az egyes csigolyák felső és alsó részéből kiinduló két-két ízfelszín kapcsolja össze. (5,6,7 ábra)

A gerinc legfelső csigolyája, a fejgyám (atlas) szolgál a koponya támasztékául. Ez, a többi csigolyától eltérően, inkább nagy nyílású csontgyűrűre emlékeztet. Az atlasz felső részén oldalt elhelyezkedő bemélyedésébe helyezkednek el a koponya egyenetlen felszínű alapját alkotó nyakszirtcsont óvális ízfelszínei. A koponyát ízületi szalagok kapcsolják a gerinchez. A második nyakcsigolya, a forgó axis csontos nyúlványával csatlakozik az atlas alapjához. Ez az ízesülés teszi lehetővé, hogy a koponyát tartó atlas elfordulhasson a nyak felső részén. Ezért tudjuk forgatni a fejünket.

A csigolyákat a gerinc teljes hosszában végighúzódó erős ízületi szalagok, izmok, valamint az ízfelszínek egyetlen oszloppá kötik össze. A szomszédos csigolyák között speciális képződmények, úgyn. porckorongok helyezkednek el. A porckorongok rostosporc lemezek, amelyek alakja a csigolyatestek alakjához idomul, és felülről lefelé fokozatosan vastagodnak. A gerinc görbületeinek megfelelően gyengén ék alakúak. Voltaképpen nem lemez, hanem külső gyűrűszerű, valóban rostos porcos részből és belső, inkább kocsonyás jellegű magból áll (lásd 7. ábra). A kocsonyás mag vízszívó anyagból épül fel. Minél több vizet szív fel a mag, annál szilárdabb, feszesebb, elasztikusabb lesz. Másfelől elveszti tartását, lágyabb lesz és könnyen összenyomható.

A gerinc alakjának kialakításában a porckorongoknak is szerepük van. A gerinc, ugyanis a szagitális síkban a test statikája és a koponya rázkódásmentes alátámasztása szempontjából fontos, jellemző görbületekkel bír (lásd 5. ábra). Íly módon a gerinc vonalát egy ívelt vonal képzi, mely sokkal nagyobb stabilitást és erőt képes biztosítani mint egy egyenes vonalú oszlop. A test súlyvonala álló helyzetben több csigolyát is metsz, hogy végül a lábak által a talajon alkotott alátámasztási felületre essen.

A gerinc, mint a test fő tengelye, közvetlenül vagy közvetve minden csonttal kapcsolatban áll. A csontos mellkas alkotóelemei, a bordák, hátul a hátcsigolyákhoz kapcsolódnak. A mellkas felépítésében 12 bordapár vesz részt, amelyek közül, csak az első hét pár „valódi borda”, amelyek bordaporcoknak nevezett porcos résszekkel közvetlen módon ízesűlnek a szegycsonthoz. Az utolsó öt bordapárt „álbordának” nevezzük. Ezek közül az első hármat a legalsó valódi bordához kapcsolódó borbaporcok kötik egymáshoz. Az alsó két álborda az úgyn. „lengőborda”, mivel csak a test középvonaláig nyúlnak be. A 7-10. borda porcai összenőve, és a 11-12. borda járulékosan alkotják a mellkas alsó határát, a bordaívet. (8. ábra)

A szegycsont három részből álló páratlan csont, amelyhez kétoldalt az 1-7. borda illeszkedik, és felső részén a kulcscsonttal alkotott ízülete révén a felső végtag csontos vázával az egyetlen összeköttetést adja. Felső része, a markolat, szélesebb mint a többi része. Középen felül, sekély bevágás található, az incisura jugularis. Alsó végéhez illeszkedik a szegycsont teste. A markolat és a szegycsont teste egy előre irányuló csúcsú topaszögben illeszkednek össze. Ez a szöglet minden egyénen kitappintható, és mivel pont ide illeszkedik a 2. borda, fontos támpontot nyújt a bordák számlálásához.

A mellkas mint „csontkosár” védelmezi a tüdőket és a szivet. Védő szerepe mellett aktív szerepet játszik a légzés mechanizmusában. Belégzéskor a bordák felfele és kifele mozdulnak el, lehetővé téve a légutak levegővel való telítődését, és ezáltal az oxigén felvételét és széndioxid leadását.

A felső végtagon megkülönböztetünk vállövet és szabad végtagot. Ez utóbbi három részből áll, kar, alkar és kéz. A vállöv vázát két csont, a kulcscsont és lapocka képezi.

A szabad végtag a vállövhöz a vállízületben rögzül. A kar egyetlen csontja, a karcsont, sima kerek fejben végződik, amely a lapockában elhelyezkedő ízületi vápába illeszkedik. Az ízületi vápa nem túl mély, és sokkal kisebb mint a karcsont feje. Ez az elrendeződés teszi lehetővé, hogy a karunkat a testtől minden irányba elmozdíthassuk (9. ábra).

Az alkar vázát két párhuzamos csont, a singcsont és orsócsont képezi. A kar és az alkar a könyökízületben illeszkedik össze (10. ábra) A könyökízület legjellegzetesebb csontját a singcsont felső része alkotja. Az orsócsont feje gömbszerű, szélein lekerekített, tetején lapos. A felső lapos rész rácsúszik a felkarcsontra, a gömbölyű részek pedig elfordulnak az orsócsonthoz képest, így nagymértékben megnövekszik a karok mozgatási lehetősége.

A kéz vázát számos csont és ízület képezi. A kéz nagyfokú rugalmassága a csuklónál kezdődik, ahol a nyolc kéztőcsont két, egyenként négy csontból álló sorban helyezkedik el. A kavicsokra emlékeztető kéztőcsontok elhelyezkedése és ízesülése valójában nagyon finom. Belőlük kiindulva öt középcsont húzódik végig a kézen. A kézközépcsontok nagyjából egyforma alakúak, csak a hosszuk különböző. E csontok mindegyike egy-egy csonttal ízesül. Mindkét kezünkön 14 ujjperccsont van, melyekből négy ujjon három-három, a hüvelykujjon pedig kettő van (11. ábra).

A kéz fogó végtag, amelyet az emberrel legközelebb rokon emberszerű majmok kezével szemben a

hüvelykujj erős fejlettsége és a többi négy ujjal való szembeállítottsága tünteti ki. Ezzel nem csupán tárgyak egyszerű megragadására, hanem finomabb manipulációjukra alkalmas „műszer” végtaggá vált.

Az alsó végtag a felsőhöz analóg módon medenceövből és szabad alsó végtagból áll. A szabad végtag részei: a comb, a lábszár és a láb.

A medenceövet a két nagy medencecsontból álló és a keresztcsonttal ízesülő rendszer hozza létre, teljesen zárt gyűrűt alkotva. A vállövhöz képest lényeges szerkezeti különbségeket mutató medenceöv hordozza a testsúly legnagyobb részét, egyenes helyzetben tartja a testet, és meghatározó szerepe van a helyzetváltoztatásban. A medenceövet alkotó csontok a gerinccel való összeköttetéseik révén egy döntően statikus rendszert hoznak létre, mely a szabad alsó végtagnak sokkal korlátozottabb mozgásteret enged meg.

A szabad végtag a csípőízületben illeszkedik a medenceövhöz (12. ábra). A karcsonthoz hasonlóan, a testünk legnagyobb csontja, a combcsont, szintén gömbölyű fejjel rendelkezik, mely tökéletesen belesimul a csípőízület vápájába. A lábszár vázát két párhuzamos csöves csont alkotja. Elöl helyezkedik el a lábszárcsont, hátul pedig a szárkapocs, mely mindkét végével ízesül az előbbihez. A szárkapocs vékony, csavart csont, rajta erednek a lábizmok. A lábszárcsontok alsó végei képezik a bokacsontokat, a tibia belső, a fibula a külső bokát alkotja (11. ábra).

A test számos csontja az életfontosságú szervek védelmét szolgálja. A koponya (13, 14 ábra), a mögötte rejlő legfontosabb szervünkkel, az aggyal, az állatvilágból való kiemelkedés és a lét magasabb rendű formájába való átmenetet jelképezi. 22 csont vesz részt alkotásában, melyeket az arckoponya és az agykoponya összetevőire oszthatunk fel. A kettőt megközelítőleg egy, a felső szemgödri szélektől a külső hallójáratokhoz haladó, ferde sík választja el.

Az agykoponya lényegében az agyvelőt körülvevő csontos tok. Felső része két oldalról kissé összenyomott ellipszoid vagy gömbhéj, alsó részét elölről hátrafelé három, lépcsőzetesen mind mélyebbre szálló gödör képezi. Nyolc csontból áll, amelyeket varratoknak nevezett csontösszeköttetések kapcsolnak egybe. A koponya elülső része az ívet homlokcsont, amely a homlokot és a szemüreg felső részét hozza létre. A két halántékcsont képezi a koponya oldalsó és részben alsó részét, egyben magában foglalja a közép- és belső fülhöz vezető csatornát.

A szülőcsatornán való átjutáskor a koponya rendszerint összenyomódik,és enyhén megnyúlik, de néhány nap múlva a fej visszanyeri eredeti alakját. A koponya lágy részeit, a kutacsokat alkotó rostos hártyák megkeményednek, összenőnek, és egészen addig fennmaradnak amíg a csontok össze nem forrnak. A hat fő kutacs közül a legnagyobb a koponyatető közepén elhelyezkedő, rombusz alakú nagykutacs. Ez záródik be legkésőbb, mintegy 18 hónapos korban.

Az arckoponya két előre divergáló, négyoldalú, piramis alakú szemgödörből áll, továbbá az előbbi kettő közé ékelődő felül keskeny, de lejjebb kiszélesedő, középső sövénnyel páros üreggé szétválasztott orrüregből, és az ettől vízszintes csontlemezekkel elválasztott, lefelé és hátrafelé csontos fal nélküli szájüregből. 4 csontból tevődik össze, fő alkotórésze a két felső állcsont. Ezek, az állkapocs kivételével, az összes többi arccsonttal kapcsolatban állnak. Részt vesznek a szemüreg, az orrüreg, és a szájüreg létrehozásában. Ez utóbbinál az állcsontokhoz illeszkedik a felső fogsor. A felső állcsont mindkét oldalon előredomborodik, és a járomcsonthoz kapcsolódik.

Az arckoponya legnagyobb, és egyben az egyetlen mozgó ízülettel rendelkező csontja, az állkapocs. Ebbe illeszkedik be az alsó fogsor. Alakja patkóra emlékeztető, melynek szárai a halántékcsonthoz kapcsolódnak, így hozva létre az állkapocsízületet. Ezen ízület mozgásai nem olvashatók le az ízfelszínek alakjáról, bonyolultak és egyénileg változatosak, és messzemenően alkalmazkodnak a rágás során, illetve a beszéd kialakításának folyamatában kialakuló különleges erő és helyzetviszonyokhoz.