Szezon vége

Gazdag ősz

Egy régmúlt ősz emléke.

Virágok

- Menjünk lovagolni. - súgta János.
- Most? - nyitotta tágra szemeit Ibolyka.
János bólintott s már húzta is ki a kislányt a boglya árnyékából. Gyönyörű, meleg nyári nap volt. A nap, akár tüzes korong az égen, még a szellő sem zavarta ragyogását. A széles mezőn szunyókált az élet. A kaszások és takarók behúzódtak az árnyékba, kalapjukat szemükbe húzva kötöttek békét a világgal. A két gyerek csendesen lopódzott a csendesen legelésző lovak felé. Jancsi csillogó szemekkel lesett körbe, és hátrakacsintott Ibolykának. A kislánynak úgy repesett a szíve, mint egy kalitkába zárt madárka, majd szétvetette mellkasát.
- Te János, ha minket valaki rajtakap, nagy baj lehet belőle! - szorította meg János kezét, de az csak vigyorgott és megállíthatatlanul tört előre a lovakhoz.
- Ne búsulj semmit amíg engem látsz. - mondta János most már hangosabban, mivel a lovak hallótávolságon kívül voltak megkötve. Ibolyka megállt előtte s csípőre tette apró kezecskéit. Úgy festett mint egy takaros menyecske, pedig alig múlt hét éves. János nézte csillogó fürtjeit, apró keblecskéit, melyek még csak épp sejtették a jövőt, kicsi kerek arcát, s összeráncolt szénfekete szemöldökeit, s fürgén megcsavarta volna bajszát, ha az is épp csak pihe nem lett volna.
- Kakasi János. Maga egy pimasz fráter.- dobbantott a lányka. - Mit képzel, hogy ilyen nagy dologidőben lányok rablására adja fejét? - kérdezte, de szeme sarkában neki is ott csillogott a huncutság.
- Ejnye, Ibolyka - búgta János békítőleg, s átölelte vékony derekát. - Nem kell így heveskedni. Csak fordulunk egyet, s itt is vagyunk. Senki nem fogja észrevenni.
A kislány enyhülni látszott, főleg azért, mert ő is szerette Palkót, a barna lovacskát és soha nem hagyta ki az alkalmat, hogy felülhessen rá. János fürgén felpattant a nyeregbe és mosolyogva nyújtotta karját Ibolykának. Az még húzódozott egy kicsit, csak a játék kedvéért, de aztán kényelmesen fészkelődött el János ölében. A fiú érezte amint megmozdul ereiben a vér, s talán egy kicsit erősebben suhintotta meg Palkót, mert az csodálkozva kapta fel a fejét, és egyszerre ugrott ki. János visszafogta a gyeplőt, hogy ne keltsenek zajt, s lépésben haladva kerülték meg a cserjést a kaszáló körül. Amint elérték a közeli erdőt, János megnoszogatta a lovat, s vidám ügetésbe kezdtek.
Az erdő tele volt hangokkal. Itt még délben is hűvös volt a levegő, az élet nem csendesedett le egy pillanatra sem. Itt-ott egy- egy madár emelkedett magasba, az avarban apró állatok motoszkáltak, és még egy őzcsapatot is láttak a távolban. A gyerekek némám haladtak végig az erdei úton. Szavakra nem is volt szükség. Fiatalok voltak, egymás karjaiban, s ott volt a táj mely kimondta helyettük túlcsorduló szívük minden érzését.
Amint csendesen poroszkáltak minden érzékeikkel egymást észlelve, még Palkó is elszunyókálhatott, mert nem is értették eleinte, hogy mi történt. A ló olyan hirtelen állt két lábra, hogy majdnem leestek róla.
- Hó, Palkó, hó!- ragadta meg a gyeplőt János, és akkor látták, hogy egy róka vicsorította feléjük tűhegyes fogait.
- Azanyád!- sziszegte fogai között János, amint a megbokrosodott lóval küszködött. - Kapaszkodj Ibolyka! - szólt oda a lánykának, de annak nem kellett figyelmeztetés. Minden erejével szorította János derekát.
A ló nem akart megnyugodni, egyre csak ágaskodott. János remélte, hogy a róka végül feladja és elmenekül, de az csak vicsorított rendületlenül, és ahogy a farkát tekergette körbe, mintha támadásra készült volna. Végül Palkó nem bírta a feszültséget, és egy nagy ugrással átrepülve a róka felett, őrült vágtába kezdett.
Rohant a ló, mint egy eszeveszett, árkon, bokron át. Nem használt annak már sem szó, sem fenyítés. János már nem is küszködött, hogy megállítsa. Fogódzkodott ő is, ahogy bírt.
- Meg fogunk halni, meg fogunk halni! - ismételgette magában. - Csak ezt a lányt ne hoztam volna magammal!
Ibolyka nem is gondolkodott, csak fogta Jánost, mintha az élete függött volna tőle, az egyedüli szilárd pontot a mellettük elsuhanó világban. A ló pedig csak száguldott, már nem is nézte merre, alig tudta kikerülni a bokrokat, cserjéket. A gyerekek ruhájába beleakadtak az ágak, húzták, szaggatták őket.
Talán csak egy pillanatig tartott ez a tébolyodott nyargalás, talán egy végtelenségig, mikor János érezte, hogy megfagy ereiben a vér. Ismerte jól a tájat ahol jártak, és tudta, hogy a következő zsengés mögött mély sziklahasadék tátong.
- Ha nem tudom eltéríteni Palkót, mind odaveszünk! - sikított fel benne a gondolat. Minden hiába volt. A ló egyáltalán nem akart engedelmeskedni és vészes sebességgel közeledtek a biztos halál felé. Amikor János azt gondolta, hogy most már minden veszve, egy széles rózsabokor bukkant fel előttük. Hatalmas bokor volt, és teljesen végignőtte a szakadék szélét, szinte falat alkotva. Palkó észrevehette a bokrot, de irányt már nem tudott változtatni. János érezte amint megfeszültek alatta a ló izmai, és remegő inakkal hirtelen megállt. Olyan közel álltak meg a bozóthoz, hogy János látta a legapróbb tüskéket is.
Eleinte nem is akarták hinni, hogy vége. János még mindig szorította a gyeplőt, és mikor végre engedtek az izmai, feljajdult fájdalmában. Lassan tért vissza a tudata, és első gondolata Ibolyka volt. A kislány úgy gubbasztott ölében mint egy kicsi madár, alig pihegve, félig elaléltan.
- Ibolykám, galambom! Nem esett bajod?
- Jaj, János! - súgta, - Azt hittem meghalunk.
- Nincs semmi baj, már elmúlt. - mondta János, és lecsúszott a még mindig remegő ló hátáról, Ibolykát szorosan átölelve. Lefektette a kislányt a bokor árnyékába, és nézte ahogy fehér ajkaiba visszatér az élet.
- Édes Istenem, köszönöm, hogy ideültetted ezt a rózsát! - fohászkodott magában. Amint látta, hogy Ibolykának kezd elmúlni az ijedtsége, felállt és megnyújtotta megmerevedett izmait. Odaballagott Palkóhoz és megsimogatta a ló puha orrát.
- Jól van Palkó, most már minden rendben.
A ló bocsánatkérőleg nézett rá okos szemeivel, de a legényke érintésében nem volt semmi neheztelés, és csendes legelészésbe kezdett. János tekintete átcsúszott a rózsabokorra. Különös bokor volt, mintha egyszerre nőtt volna ilyen terebélyesre. Minden levele zsenge, minden virágja bimbó. A legényke leszakította a legszebb virágot, s visszament Ibolykához. Közben a lányka is megnyugodott és a vágtában elszabadult fürtöcskéit próbálta helyreigazítani, kevés haszonnal.
- Virágot a virágnak. - telepedett le melléje János.
- Hogy te milyen huncutul bánsz a szavakkal! - sütötte le pilláit a lányka.
- Hm, már nem magázódunk - gondolta elégedetten János, és olyan forró tekintettel nézett a kislányra, hogy annak könnyű pír futott végig arcán.
- Virágért jutalom jár. - mondta János, és már oltani készült szomját Ibolyka piros ajkain, mikor érezte, hogy erélyesen hátba bökik.
- Palkó, menj innen! - tolta el bosszúsan a lovat, ahogy megtört a varázs.
Ekkor Ibolyka is talpra ugrott.
- Juj, hogy eltelt az idő. Vissza kellene menjünk. Már biztos keresnek.
János kelletlenül tápászkodott fel, és magában elátkozta a lovat. Ibolyka visszafészkelte magát János ölébe, és egész úton a kaszálóig a legényke a kislányt csodálta, a kislány pedig a rózsát.

Ibolykának volt egy virágos kertecskéje a házuk mellett, nagy kert végében. Még egy fehér pad is volt benne, igazi lugas. Ide szúrta le Ibolyka a rózsát, remélve, hogy csak megmarad. Locsolgatta, szeretgette, esténként pedig kiült a padra és csodálta. A virág pedig jól érezhette magát, mert már másnap reggel kinyitotta fejecskéjét és látni engedte égővörös, duzzadt szirmait.
- Még soha nem láttam ilyen gyönyörű rózsát! - álmélkodott Ibolyka, és János is helybenhagyta, hogy tényleg más volt mint a többi rózsa amit idáig látott. Már csak azért is, mert nagyon gyorsan gyökeret eresztett, és nem telt bele egy hét, már az egész lugast átfonta. Igazi rejtekhelyet nyújtott, és János meg Ibolyka sok szép estét töltöttek harmatos levelei közé megbújva. János végül megkapta a jutalmát. Nem is egyszer.

Egy éjjel különös álomra ébredt Ibolyka. Pontosan nem is tudta meghatározni azt a furcsa érzést mely arra késztette, hogy felüljön az ágyban. Olyan zavaros volt, ijesztő és félelmetes, hogy hideg veríték csurgott végig a kislány hátán. Hirtelen egy gondolat hasította végig.
- A rózsám! Valami baj van a rózsámmal!
Kiugrott a paplan alól, és úgy ahogy volt, pendelyesen szaladt ki a kertbe. A rózsa körül minden csendesnek látszott. Rásütött a telihold, és ott állt a virág teljes szépségében. Apró harmatcseppek csillogtak, mint megannyi gyémánt, levélkéin és szirmain. Édes illat lengett mindent körbe, és Ibolyka megittasulva tőle, odabotorkált a padhoz. Szívét soha nem tapasztalt érzések töltötték be. Könnyűnek érezte magát, szinte repülni tudott volna a boldogságtól, mely érthetetlen módon egyszerre öntötte el. Felkucorodott a padra, és fejecskéjét hátravetve szívta magába a bódító illatot, mely nehéz volt, olyan mint a méz, és felfele hömpölygött a hold irányába. A levelek simogatták puha bőrét, a szirmok csókot nyomtak fehér karjára. Ibolyka végignyúlt a padon, és hagyta, hogy a virág kényeztesse.

Kábult állapotában nem is észlelte amikor az első kis indák kinyúltak, és finoman a csuklója köré csavarodtak. Vékonyak voltak és simák, még meg is cirógatták a kislányt, hogy az halkan felkacagott. Lassan tapogatózva jöttek, és már befonták a bokáját is. Ibolyka agyában egymást kergették a szebbnél szebb ködös gondolatok, de így is megérezte, hogy valami nincs rendben. Megrázta fürtjeit, hogy kitisztítsa fejét, ám ekkor ráhajlott egy rózsavirág és olyan erős illatot fújt rá, hogy Ibolyka érezte felfordul a gyomra. Mire bármilyen cselekedetre is elhatározta volna magát, eszméletlenül hanyatlott le. A rózsaindák újult erővel törtek elő, és fokozatosan körbecsavarták az egész lánykát. A kezdeti finom indák fokozatosan megvastagodtak, és tüskék nőttek rájuk, nagy, félelmetes tüskék. Egyre erősödő szorításuk alatt felszakadt Ibolyka ruhája, és már a húsába vágtak. Ahogy lecseppent az első vércsepp, egy rózsalevél állta el útját, és felfogta. A növény hirtelen megállt ahogy Ibolyka vére, mint rubin csillogott a levélen. Ekkor a levél megrezzent, és magába szívta a csepp vért. A bokor mintha erre várt volna, őrült sebességgel fonta egyre szorosabbra Ibolykát. Tépte a ruháját, szaggatta a húsát, és egyre szívta éltető nedveit. A kislányra hirtelen zuhant rá az egész fájdalmas, képtelen valóság. Ordítani szeretett volna teljes erejéből, de ahogy kinyitotta száját, egy hang sem jött ki belőle. Sikolya csak lelkében visszhangzott, de ott sem sokáig, mert véglegesen birtokába vette az áldott eszméletlenség. A növény pedig, némán, feltartózhatatlanul gyilkolta a lánykát.

Gyönyörű, harmatos reggelre virradt másnap a világ. A nap szétküldte apró sugarait, és azok táncot jártak a füveken, fákon. Pajkos szellőcske támadt, mely megmozgatta a leveleket, és kacagva futott végig a tájon. Ibolykáék kertjébe érve kis felhőt kavart a fehér pad előtt kupacba összegyűlt porból, és rászórta az ott terebélyesedő hatalmas, zsenge rózsabokorra. A rózsa nem zavartatta magát. Kicsit megmozgatva leveleit lerázta a port, és tovább ontotta a világba bódító, édes illatát.

Madarak

Álltunk a buszmegállóban, a csend és én. Szürke, fagyott reggel volt. A szemközti híd karfáján apró jégkristályok ültek meg szúrósan és barátságtalanul. Egy csatorna teteje fölött nagy gomolyagot alkotott a mélyből feltörő pára, és lassan emelkedett fel az acélkék ég felé. Fájdalmasan jajdult fel a malomárok vizét fedő vastag jégréteg. Vagy a lelkemből szakadt fel a sóhaj? Nem tudtam megállapítani. Ahogy álltunk, és vártuk a 26-ost, egy varjúcsapat tűnt fel a messzeségből. Nagy, lomha madarak voltak, a hideg lelassította minden mozdulatukat. Feketeségükben talán a végzetet hordozták magukban. Minden szárnycsapással apró légörvényeket keltettek a fagyott levegőben. Egyre csak közeledtek, majd hangos károgással letelepedtek a mögöttem terebélyesedő fa ágaira. Szomorú csontváz volt ez a fa, halvány emléke egykori dicső önmagának. A varjak leszálltak ágaira és kényelmesen elhelyezkedve néha-néha belekárogtak a dermedt világba.
Épp a varjakat figyeltem, mikor hatalmába kerített a csend. Eleinte félénken és óvatosan közeledett felém, majd megbátorodott, és olyan szoros ölelésben fonódtunk össze, hogy éreztem elgyengülök. Átadtam magam teljesen. Ő pedig áthatolt bőröm pórusain, végigszáguldott ereimen és behatolt a szívembe. A szívem nőni kezdett, majd széthasította mellkasom. Egyetlen hatalmas dobbanással szétküldte tartalmát és az eljutott a testem legapróbb sejtjéig is. Éreztem, amint könnyűvé, légneművé válok. Egy pillanat múlva fent ültem a varjak mellett a nagy fa ágain. A varjak nem zavartatták magukat. Tollászkodtak egy kicsit, majd nyakukat behúzva gubbasztottak a hidegben.
Később, mintha vezényszóra, egyszerre tárták szét szárnyaikat és emelkedtek fel a magasba. Én is velük tartottam. Nagy városok felett szálltunk el, magas épületek között suhantunk át. Utolért minket a szél, és hátára felkapva széles szántóföldek felé irányított. Itt leereszkedtünk megpihenni. A fagyott föld alól ősszel elvetett magokat és apró rovarokat kapirgáltunk. Ismét magasba emelkedve apró, elrejtett falvak felett jártunk, melyek békésen szunyókáltak a vastag hótakaró alatt. Végül egy kis ház tetejére telepedtünk le. Jó meleg áradt a házacskából, jól esett átfagyott testünknek.
Amint ott üldögéltünk, egy anyóka lépett ki a házból. Töpörödött anyóka volt hatalmas vállkendővel, melyet a hideg ellen terített magára. Súlyos bakancsaival hátracsoszogott az udvarba és enni adott a tyúkjainak. Amint sietett vissza a házba, felpillantott a tetőre, és meglátott minket. Egy percre megállt, elmerengett.
- Nesztek, egyetek ti is. Ti is Isten teremtményei vagytok s ebben a fagyban biztos nem találtatok semmit. - szólt, és egy nagy marék kukoricaszemet szórt a földre. A varjak éhesen csaptak le a szemekre, és mi tagadás, nekem is jól esett. Az anyóka nézett egy darabig, aztán bólintott, majd visszacsoszogott a házba.
Ahogy elfogyott a kukorica, a varjakkal újra útnak keltünk a város felé ahonnan jöttünk. A távolból megpillantottam a fát. Ahogy odaértünk, a varjak nagy lármát csaptak. Kíváncsian néztem körül, a hangoskodás okát keresve, mikor zuhanni kezdtem. Irdatlan sebességgel közeledtem a föld felé. Sötét félelem markolta meg a szívem. Úgy tűnt egy pillanatra, hogy a csend ajándéka teljesen elvész. Ekkor hirtelen felocsúdtam, és ismét a buszmegállóban találtam magam. Meleg hála töltött el. Felnéztem a fára, hogy intsek a varjaknak, de azok már nem voltak sehol. Hatalmas, puha pelyhekben hullni kezdett a hó.

Fény

Sötét volt. Ijesztőn sötét. Ólom súlyával rám nehezedett és éreztem, ahogy egyre mélyebbre nyom az ágyban. Vastag volt, szinte vágni lehetett. Érzékeimet elkábította, testem megszűnt létezni. Orrom beszívta a port melyet a feledés hintett szét mindenütt. Lerakodott szép csendesen, az egyik réteg a másik után, maga alá temetve mindent, ami szép és jó volt. Elnyomta a hangokat, zajokat. Összefolytak a nappalok az éjjelekkel, az elmúlás az újrakezdéssel. Nem volt más csak tompa, áthatolhatatlan sötétség, melyet még a gondolat szikrája sem tudott megtörni.

Mozdulatlanul feküdtem tágra nyitott szemekkel. Szinte fájtak, ahogy azon erőlködtem, hogy valamit lássak magam körül. Végül a reményem is elvegyült az idegtépő lassuságal lerakódó porrétegek között.

Eleinte még hadakoztam a sötétség ellen. Összeszorított fogakkal ragaszkodtam emlékeimhez napsütötte tájakról, madár csicsergésről, melegről, szabadságról. A kis láng melyet így gyújtottam szívós kitartással égett is egy ideig, világot víve magányomba. Az egyre csak hulló por azonban megfertőzte gondolataimat, és végül a kis láng is kialudt.

Nem tudom mennyi ideig léteztem dermedt állapotomban. Talán csak órákat, talán évezredeket. Az idő nesztelenül járt-kelt, nem hallhattam lépteit. Csupán arra lettem figyelmes, hogy borsó nagyságú folt jelent meg a fejem fölött a deszkák közt. Olyan volt, mint mikor beázik a plafon. Nagyon lassan, szinte észrevétlenül nőtt, mígnem körülbelül egy tenyérnyi lett. Akkor megállt. Furcsa volt és szokatlan. Hogy létezik, hogy látom?- tűnődtem. És főleg mit keres itt, mit akar tőlem? Dermedt gondolataim választ már nem adtak.

A jelenség olyan sokáig maradt mozdulatlan, hogy végül már nem is törődtem vele. Amolyan megszokott, hétköznapi látvány lett belőle. Ezért fel sem tűnt amikor ismét mocorogni kezdett. Először kidomborodott a közepe, csak épp alig észrevehetően. A dudor egyre nőtt, sűrűsödött, formálódott, gomolygott benne az anyag, mígnem vékony pókháló szálon leereszkedett belőle egy csepp. Lassan, puhatolózva jött. Egyenként törte át a sötétség rétegeit, állandóan körbekémlelve. Sárga volt és sűrű, mint a méz. Ahogy a csepp ereszkedett, úgy nyúlt a szálacska is. Kis távolságra a padló felett a csepp elengedte a szálacskát. Mint a kifeszített gumi ha felszabadul a feszülés alól, úgy húzódott vissza a szálacska a folt közepébe. Zuhant a csepp, egyre gyorsabban. Szinte hallottam amint átfurakodott a sötétség molekulái között. Lélegzetvisszafojtva figyeltem ahogy gömböcskét formálva lehuppan a padlóra. Némasághoz szokott fülem megnagyobbította a zajt, mely éles késként szűrődött dobhártyámba. A fájdalomtól ordítani tudtam volna, de hang nem jött ki a torkomon.

Felháborodtam. Hogy is mer betolakodni ide? Fásultságomba annyira beletörődtem már, hogy kimondhatatlanul zavart a változás. Ijedt voltam, de nem tehettem semmit. Csak az agyam dolgozott, testem nem akart engedelmeskedni.

A csepp vatosan körülnézett, majd nekibátorodva, elindult felfedezni. Csiga módra csúszott előre, vékony csíkot hagyva maga után. Magatehetetlenül figyeltem, ahogy egy, majd kettő és három további csepp hullott alá, mintegy pótolva azt amelyik vándorolni ment.

Az pedig végigjárta szűkös szobámat. Bekukkantott a szekrény alá, nyitva felejtett ajtaján be is mászott és sorra számba vette minden ruhadarabom. Aztán megnézte, mi csüng a fogason és felkúszott egy szék lábán. Kipróbálta hogy esik rajta az ülés, és tetszhetett neki, mert elidőzött. Maga után hagyott csíkjával eddig már az egész szobát behálózta. Eközben a cseppek egyre csak hulltak, és úgy tűnt, hogy hamarosan lassú csordogálás veszi át a csepergést, kis tócsát hozva létre.

Minden erőmet latba vetve azon igyekeztem, hogy lássam, mi történik a széken. Hosszas próbálkozás után sikerült is egy arasznyira felemelnem a fejem. A mozgás nagyon kifárasztott, így abba is hagytam. Azt azonban sikerült meglesnem, hogy már nem ült mozdulatlanul, hanem lassan arrébb csúszott. Eljutott a szék támlájáig, onnan pedig könnyed ugrással átlibbent az asztalra. Kisse megpihent, majd folytatta útját. Felfalta a régi kenyér morzsákat, körbeölelte a vizeskancsót és megleste, mi van a tányéron.

Ekkor lelte meg a petróleum lámpát. Szép lámpa volt. Karcsú testét kék virágok díszítették, kecses üveg burája büszkén nyúlt a magasba. Tükör is volt rajta, cakkos szélű, csillogó tükör. Kíváncsi lettem vajon mit csinál, ha megpillantja magát benne. A válaszra nem kellett sokáig várnom. A látvány nagyon meghökkentette. Sehogy sem tudta felfogni, hogyan létezhet még egy olyan mint Ő. Hátrább húzódott és egy ideig lapult. A dolog azonban sehogy sem hagyta nyugodni. Arra gondolhatott, megnézi, hogy honnan is jött az a másik. Megkerülte a lámpát de nem volt ott semmi. Nagyon óvatosan kúszott vissza a tükörhöz. Talán el akarta ijeszteni, mert magasabbra emelkedett. Jobbra dőlt, balra fordult, teljesen hasztalan. Az idegen csak nem távozott.

Még ficánkolt mikor furcsa dolog történt. Egyszerre megváltozott a viselkedése. Felismerhette, hogy saját magát látja. Annyira izgalomba jött, hogy szinte teljesen megmeredt. Mikor túljutott az első csodálkozáson, játszani kezdett. Megvizsgálta a hátát, a feje búbját, fordult kettőt és felszökkent a levegőbe. Tetszhetett neki a dolog, mert jó sokáig elszórakozott.

Aztán ismét történhetett valami, mert megállt. Elképedve vettem észre, hogy pontosan felém néz. Megpillantott a tükörben, gondoltam és hideg verítek csurgott végig a hátamon. Vajon most mihez kezd? Elmegy? Itt hagy? Vagy esetleg megtámad? Különösen nem zavarhatta jelenlétem, mert még egy ideig tanulmányozott, mintha azon gondolkodna mitévő legyen. Aztán lemászott az asztalról és beleolvadt az addigra mar jól megduzzadt tócsába.

A lassú csordogálás a deszka közül időközben vastag sugárrá változott, és a tócsa annyira megnőtt, hogy valósággal elárasztotta a szobát. A szintje egyre magasabb lett és már attól féltem, hogy ágyamat és vele együtt engemet is ellep. Eszeveszetten menekülni próbáltam az egyre dagadó ár elől mely már az ágyam szélet nyaldosta. Bennébb akartam húzódni, de minden mozdulat óriási erőfeszítést igényelt. Tagjaim olyan távolinak tűntek, sehogy sem tudtam nekik parancsolni. Többszöri hasztalan próbálkozás után feladtam a harcot. Finom kis nyúlványok váltak ki a masszából és a takaróm felé tapogatóztak.

Behunytam a szemem és vártam. Eleinte furcsa érzés volt. Nem tudtam pontosan körülhatárolni. Homályos sejtések derengtek fel valahonnan a mélyből. Mintha már találkoztam volna vele valamikor. Ahogy az emlék kitisztult, rájöttem, hogy mi volt az. Meleg. Először csak kis helyen jelentkezett, a talpam közepén. Lassan, de határozottan terjedt és azt vettem észre, hogy már befogta a bokámat is. Majd a lábaimat, a testemet és karjaimat.

Kinyitottam a szemem. A világ örvénylett körülöttem, és én úgy éreztem, mintha valahol az örvény közepén lebegnék. Levegőért kapkodtam, de ekkor hullámzani kezdett az anyag, átcsapott az ágy felett, és megtelt a szám és az orrom. Leomlott a hörgőimen, egész a tüdőmig. Itt szétáradva megtöltött minden kis lég hólyagot. De nem állt meg a tüdőmnél. Átdiffundált a vérerekbe, azok pedig a szívemig szállították. Feszített a mellkasom és majd széthasadt amint az izmos pumpa felszakítva jégpáncélját lassacskán éledezni kezdet és egyre nagyobb erővel lökte ki vérem rég elfelejtett hajszálerek fele. Olyan voltam, mint egy fa, melyet az első tavaszi napsugár életre csalogat és újra keringeni kezdenek benne a nedvek. Sejtjeim ismét működésbe léptek és ezernyi kis gyár újra termelni kezdte az élet energiáját. Kezem, lábam felszabadult terhe alól és ismét engedelmeskedett. Felgyorsult agyamban kergették egymást a gondolatok, és emlékek ragyogtak fel egy rég letűntnek hitt múltból.

Körülöttem minden zúgott, recsegett és nyikorgott. Azt hittem itt a világ vége. Egy pillanat műve volt az egész. Szinte el is siklott tudatom felett. A szoba falai engedtek, s a deszkák hatalmas robajjal hasadtak szét. Mint egy szökőár omlott ki a fogságba tartott roppant erő és kidobott a külvilágra. Zúgott a fejem annyi régi-új hang, szín és szag támadt rám. Időbe tellett, míg ráeszméltem. Szabad vagyok. Igen, ismét szabad. A lélegzetem is elállt. Hát igazan lehetséges ez? Nem csak valami csalóka álom mely megzavarja érzékeim? De nem. Újra láttam a napsütötte tájat, arcomon éreztem a lágy szellőt és hallottam a madarak csicsergését. És nekem kacagnom kellett, ujjongnom és kiabálnom, mert ekkor már tudtam. Ó, igen, tudtam, hogy hamarosan eljön a nap, amikor a többi sötét szoba lakóit is kiszabadítja a fény.