Virágok

- Menjünk lovagolni. - súgta János.
- Most? - nyitotta tágra szemeit Ibolyka.
János bólintott s már húzta is ki a kislányt a boglya árnyékából. Gyönyörű, meleg nyári nap volt. A nap, akár tüzes korong az égen, még a szellő sem zavarta ragyogását. A széles mezőn szunyókált az élet. A kaszások és takarók behúzódtak az árnyékba, kalapjukat szemükbe húzva kötöttek békét a világgal. A két gyerek csendesen lopódzott a csendesen legelésző lovak felé. Jancsi csillogó szemekkel lesett körbe, és hátrakacsintott Ibolykának. A kislánynak úgy repesett a szíve, mint egy kalitkába zárt madárka, majd szétvetette mellkasát.
- Te János, ha minket valaki rajtakap, nagy baj lehet belőle! - szorította meg János kezét, de az csak vigyorgott és megállíthatatlanul tört előre a lovakhoz.
- Ne búsulj semmit amíg engem látsz. - mondta János most már hangosabban, mivel a lovak hallótávolságon kívül voltak megkötve. Ibolyka megállt előtte s csípőre tette apró kezecskéit. Úgy festett mint egy takaros menyecske, pedig alig múlt hét éves. János nézte csillogó fürtjeit, apró keblecskéit, melyek még csak épp sejtették a jövőt, kicsi kerek arcát, s összeráncolt szénfekete szemöldökeit, s fürgén megcsavarta volna bajszát, ha az is épp csak pihe nem lett volna.
- Kakasi János. Maga egy pimasz fráter.- dobbantott a lányka. - Mit képzel, hogy ilyen nagy dologidőben lányok rablására adja fejét? - kérdezte, de szeme sarkában neki is ott csillogott a huncutság.
- Ejnye, Ibolyka - búgta János békítőleg, s átölelte vékony derekát. - Nem kell így heveskedni. Csak fordulunk egyet, s itt is vagyunk. Senki nem fogja észrevenni.
A kislány enyhülni látszott, főleg azért, mert ő is szerette Palkót, a barna lovacskát és soha nem hagyta ki az alkalmat, hogy felülhessen rá. János fürgén felpattant a nyeregbe és mosolyogva nyújtotta karját Ibolykának. Az még húzódozott egy kicsit, csak a játék kedvéért, de aztán kényelmesen fészkelődött el János ölében. A fiú érezte amint megmozdul ereiben a vér, s talán egy kicsit erősebben suhintotta meg Palkót, mert az csodálkozva kapta fel a fejét, és egyszerre ugrott ki. János visszafogta a gyeplőt, hogy ne keltsenek zajt, s lépésben haladva kerülték meg a cserjést a kaszáló körül. Amint elérték a közeli erdőt, János megnoszogatta a lovat, s vidám ügetésbe kezdtek.
Az erdő tele volt hangokkal. Itt még délben is hűvös volt a levegő, az élet nem csendesedett le egy pillanatra sem. Itt-ott egy- egy madár emelkedett magasba, az avarban apró állatok motoszkáltak, és még egy őzcsapatot is láttak a távolban. A gyerekek némám haladtak végig az erdei úton. Szavakra nem is volt szükség. Fiatalok voltak, egymás karjaiban, s ott volt a táj mely kimondta helyettük túlcsorduló szívük minden érzését.
Amint csendesen poroszkáltak minden érzékeikkel egymást észlelve, még Palkó is elszunyókálhatott, mert nem is értették eleinte, hogy mi történt. A ló olyan hirtelen állt két lábra, hogy majdnem leestek róla.
- Hó, Palkó, hó!- ragadta meg a gyeplőt János, és akkor látták, hogy egy róka vicsorította feléjük tűhegyes fogait.
- Azanyád!- sziszegte fogai között János, amint a megbokrosodott lóval küszködött. - Kapaszkodj Ibolyka! - szólt oda a lánykának, de annak nem kellett figyelmeztetés. Minden erejével szorította János derekát.
A ló nem akart megnyugodni, egyre csak ágaskodott. János remélte, hogy a róka végül feladja és elmenekül, de az csak vicsorított rendületlenül, és ahogy a farkát tekergette körbe, mintha támadásra készült volna. Végül Palkó nem bírta a feszültséget, és egy nagy ugrással átrepülve a róka felett, őrült vágtába kezdett.
Rohant a ló, mint egy eszeveszett, árkon, bokron át. Nem használt annak már sem szó, sem fenyítés. János már nem is küszködött, hogy megállítsa. Fogódzkodott ő is, ahogy bírt.
- Meg fogunk halni, meg fogunk halni! - ismételgette magában. - Csak ezt a lányt ne hoztam volna magammal!
Ibolyka nem is gondolkodott, csak fogta Jánost, mintha az élete függött volna tőle, az egyedüli szilárd pontot a mellettük elsuhanó világban. A ló pedig csak száguldott, már nem is nézte merre, alig tudta kikerülni a bokrokat, cserjéket. A gyerekek ruhájába beleakadtak az ágak, húzták, szaggatták őket.
Talán csak egy pillanatig tartott ez a tébolyodott nyargalás, talán egy végtelenségig, mikor János érezte, hogy megfagy ereiben a vér. Ismerte jól a tájat ahol jártak, és tudta, hogy a következő zsengés mögött mély sziklahasadék tátong.
- Ha nem tudom eltéríteni Palkót, mind odaveszünk! - sikított fel benne a gondolat. Minden hiába volt. A ló egyáltalán nem akart engedelmeskedni és vészes sebességgel közeledtek a biztos halál felé. Amikor János azt gondolta, hogy most már minden veszve, egy széles rózsabokor bukkant fel előttük. Hatalmas bokor volt, és teljesen végignőtte a szakadék szélét, szinte falat alkotva. Palkó észrevehette a bokrot, de irányt már nem tudott változtatni. János érezte amint megfeszültek alatta a ló izmai, és remegő inakkal hirtelen megállt. Olyan közel álltak meg a bozóthoz, hogy János látta a legapróbb tüskéket is.
Eleinte nem is akarták hinni, hogy vége. János még mindig szorította a gyeplőt, és mikor végre engedtek az izmai, feljajdult fájdalmában. Lassan tért vissza a tudata, és első gondolata Ibolyka volt. A kislány úgy gubbasztott ölében mint egy kicsi madár, alig pihegve, félig elaléltan.
- Ibolykám, galambom! Nem esett bajod?
- Jaj, János! - súgta, - Azt hittem meghalunk.
- Nincs semmi baj, már elmúlt. - mondta János, és lecsúszott a még mindig remegő ló hátáról, Ibolykát szorosan átölelve. Lefektette a kislányt a bokor árnyékába, és nézte ahogy fehér ajkaiba visszatér az élet.
- Édes Istenem, köszönöm, hogy ideültetted ezt a rózsát! - fohászkodott magában. Amint látta, hogy Ibolykának kezd elmúlni az ijedtsége, felállt és megnyújtotta megmerevedett izmait. Odaballagott Palkóhoz és megsimogatta a ló puha orrát.
- Jól van Palkó, most már minden rendben.
A ló bocsánatkérőleg nézett rá okos szemeivel, de a legényke érintésében nem volt semmi neheztelés, és csendes legelészésbe kezdett. János tekintete átcsúszott a rózsabokorra. Különös bokor volt, mintha egyszerre nőtt volna ilyen terebélyesre. Minden levele zsenge, minden virágja bimbó. A legényke leszakította a legszebb virágot, s visszament Ibolykához. Közben a lányka is megnyugodott és a vágtában elszabadult fürtöcskéit próbálta helyreigazítani, kevés haszonnal.
- Virágot a virágnak. - telepedett le melléje János.
- Hogy te milyen huncutul bánsz a szavakkal! - sütötte le pilláit a lányka.
- Hm, már nem magázódunk - gondolta elégedetten János, és olyan forró tekintettel nézett a kislányra, hogy annak könnyű pír futott végig arcán.
- Virágért jutalom jár. - mondta János, és már oltani készült szomját Ibolyka piros ajkain, mikor érezte, hogy erélyesen hátba bökik.
- Palkó, menj innen! - tolta el bosszúsan a lovat, ahogy megtört a varázs.
Ekkor Ibolyka is talpra ugrott.
- Juj, hogy eltelt az idő. Vissza kellene menjünk. Már biztos keresnek.
János kelletlenül tápászkodott fel, és magában elátkozta a lovat. Ibolyka visszafészkelte magát János ölébe, és egész úton a kaszálóig a legényke a kislányt csodálta, a kislány pedig a rózsát.

Ibolykának volt egy virágos kertecskéje a házuk mellett, nagy kert végében. Még egy fehér pad is volt benne, igazi lugas. Ide szúrta le Ibolyka a rózsát, remélve, hogy csak megmarad. Locsolgatta, szeretgette, esténként pedig kiült a padra és csodálta. A virág pedig jól érezhette magát, mert már másnap reggel kinyitotta fejecskéjét és látni engedte égővörös, duzzadt szirmait.
- Még soha nem láttam ilyen gyönyörű rózsát! - álmélkodott Ibolyka, és János is helybenhagyta, hogy tényleg más volt mint a többi rózsa amit idáig látott. Már csak azért is, mert nagyon gyorsan gyökeret eresztett, és nem telt bele egy hét, már az egész lugast átfonta. Igazi rejtekhelyet nyújtott, és János meg Ibolyka sok szép estét töltöttek harmatos levelei közé megbújva. János végül megkapta a jutalmát. Nem is egyszer.

Egy éjjel különös álomra ébredt Ibolyka. Pontosan nem is tudta meghatározni azt a furcsa érzést mely arra késztette, hogy felüljön az ágyban. Olyan zavaros volt, ijesztő és félelmetes, hogy hideg veríték csurgott végig a kislány hátán. Hirtelen egy gondolat hasította végig.
- A rózsám! Valami baj van a rózsámmal!
Kiugrott a paplan alól, és úgy ahogy volt, pendelyesen szaladt ki a kertbe. A rózsa körül minden csendesnek látszott. Rásütött a telihold, és ott állt a virág teljes szépségében. Apró harmatcseppek csillogtak, mint megannyi gyémánt, levélkéin és szirmain. Édes illat lengett mindent körbe, és Ibolyka megittasulva tőle, odabotorkált a padhoz. Szívét soha nem tapasztalt érzések töltötték be. Könnyűnek érezte magát, szinte repülni tudott volna a boldogságtól, mely érthetetlen módon egyszerre öntötte el. Felkucorodott a padra, és fejecskéjét hátravetve szívta magába a bódító illatot, mely nehéz volt, olyan mint a méz, és felfele hömpölygött a hold irányába. A levelek simogatták puha bőrét, a szirmok csókot nyomtak fehér karjára. Ibolyka végignyúlt a padon, és hagyta, hogy a virág kényeztesse.

Kábult állapotában nem is észlelte amikor az első kis indák kinyúltak, és finoman a csuklója köré csavarodtak. Vékonyak voltak és simák, még meg is cirógatták a kislányt, hogy az halkan felkacagott. Lassan tapogatózva jöttek, és már befonták a bokáját is. Ibolyka agyában egymást kergették a szebbnél szebb ködös gondolatok, de így is megérezte, hogy valami nincs rendben. Megrázta fürtjeit, hogy kitisztítsa fejét, ám ekkor ráhajlott egy rózsavirág és olyan erős illatot fújt rá, hogy Ibolyka érezte felfordul a gyomra. Mire bármilyen cselekedetre is elhatározta volna magát, eszméletlenül hanyatlott le. A rózsaindák újult erővel törtek elő, és fokozatosan körbecsavarták az egész lánykát. A kezdeti finom indák fokozatosan megvastagodtak, és tüskék nőttek rájuk, nagy, félelmetes tüskék. Egyre erősödő szorításuk alatt felszakadt Ibolyka ruhája, és már a húsába vágtak. Ahogy lecseppent az első vércsepp, egy rózsalevél állta el útját, és felfogta. A növény hirtelen megállt ahogy Ibolyka vére, mint rubin csillogott a levélen. Ekkor a levél megrezzent, és magába szívta a csepp vért. A bokor mintha erre várt volna, őrült sebességgel fonta egyre szorosabbra Ibolykát. Tépte a ruháját, szaggatta a húsát, és egyre szívta éltető nedveit. A kislányra hirtelen zuhant rá az egész fájdalmas, képtelen valóság. Ordítani szeretett volna teljes erejéből, de ahogy kinyitotta száját, egy hang sem jött ki belőle. Sikolya csak lelkében visszhangzott, de ott sem sokáig, mert véglegesen birtokába vette az áldott eszméletlenség. A növény pedig, némán, feltartózhatatlanul gyilkolta a lánykát.

Gyönyörű, harmatos reggelre virradt másnap a világ. A nap szétküldte apró sugarait, és azok táncot jártak a füveken, fákon. Pajkos szellőcske támadt, mely megmozgatta a leveleket, és kacagva futott végig a tájon. Ibolykáék kertjébe érve kis felhőt kavart a fehér pad előtt kupacba összegyűlt porból, és rászórta az ott terebélyesedő hatalmas, zsenge rózsabokorra. A rózsa nem zavartatta magát. Kicsit megmozgatva leveleit lerázta a port, és tovább ontotta a világba bódító, édes illatát.