-Istenem, még két óra!-gondolta, amint kinézett a maszatos ablakon. A vonat ráérősen zötyögött végig a tájon. Nagy füstfellegek jelezték útját, amint a dombokon fel-le tekergőzött.
Még két óra míg hazaérnek. Hetente kétszer tették meg az öt órás utat a legközelebbi nagy városba. A piacon adták el a kézzel készített gyöngyöket, kis faszobrokat, szőtteseket. Nem volt nagy kereset, de mégis kiegészítette amit a férje a bányában kapott. Nyáron jobban ment az üzlet. Turistacsoportok jöttek megcsodálni a város több-száz éves épületeit, és mindig bejöttek a piacra. Irigységgel vegyes csodálattal nézte mindig a turistákat. Furcsa, bolondos embereknek tartotta őket.
Lassan változott a táj, települések jelentek meg. A lebukni készülő nap utolsó sugarai ragyogták be őket. Eszébe jutott, hogy alig evett valamit egész nap. A lábainál levő nagy letakart kosárból kendőbe csavart cipót húzott elő. Egy mozgóárustól vette ahogy ültek fel a vonatra. Még langyos volt, és a kendőn keresztül is érezte illatát. Oldalra pillantott, ahol az anyja szunyókált. Egy fél percig tűnődött, hogy felköltse-e, majd mégis finoman megérintette.
-Mamó! Tessék, egyél.
Az öregasszony pislogott kettőt, megigazította kendőjét, majd elvette a feléje nyújtott karéjt, és fogatlan szájával lassan majszolni kezdte.
Szótlanul ettek. A kenyér minden falattal új erőt öntött beléjük. Megnyugtató volt és megszelídítette a gondolatokat. Az öregasszony inkább érezte, mint látta lánya mozdulatát, ahogy az a hasához nyúlt és álmodozó szemmel megsimogatta. Elkapta lánya pillantását, és hosszan nézett a szemébe. A fiatalasszony halványan elmosolyodott. Nem bántotta anyja fejcsóválása. Nem szólt még neki, még nem látszott rajta. Jól emlékezett, hogy milyen örömbe borult a szíve mikor kiderült. S mikor rágondolt, elfelejtett mindent. Elfelejtette, hogy még csak 28 éves, de már negyvennek látszik, hogy nap mint nap küzdelem az élet. Hogy sokszor fáznak, vagy beázik olykor a tető, és nem mindig van friss víz vagy meleg étel. De ott van a férje, és a gyerekek. Igen, ők mindent megérnek.
Kiegyenesítette a derekát, és hátrasimítva a haját, megfogta az anyja kezét.
-Már csak két óra, és otthon vagyunk!