Hol
volt, hol nem volt, élt egyszer
egy zöld hernyó egy nagy terebélyes fa ágai között. Egészen hétköznapi
hernyó
volt, két fekete szemmel, és sok-sok pár lábbal. Minden nap szorgalmasan
rágta a
nagy terebélyes fa leveleit. Igazán szorgalmas és öntudatos hernyó volt,
naponta
akar fel kiló lapit is berágott. Egy-egy pillanatra, mikor megállt
pihenni, mert ugyebár az evés igen fárasztó tevékenység tud lenni, az
alant sürgölődő hangyákat figyelte. Volt ugyanis egy nagy hangyaboly a
fa tövében, ahol levélvágó hangyák éltek. Igaz, hogy ők is naponta több
mint két kiló levelet behordtak, de nagy volt a fa, mindenkinek jutott a
zöld eledelből.
Egy nap, amint épp szünetet tartott, észrevette, hogy egy kicsi hangya nagyon küszködik egy jókora levéldarabbal, és épp, hogy le nem pottyan. A hernyócska megsajnálta a hangyát, és segítségére sietett. Felrakták a határa a lapi darabot, és úgy vitték le a
bolyba. Lent a hangyák, akik
eddig lélegzetvisszafojtva figyelték a történteket, nagy éljenzéssel fogadták a hernyót. Köszönöm, barátaim.-
mondta a hernyó, -igazán szívesen segítek. Ha még szükségetek lesz rám, csak szóljatok bátran.
Következő nap már hívták is a zöld segítséget két nagyobb levéldarab elszállításához, és a hernyó szívesen állt rendelkezésükre. Főleg, mert minden újabb szállítmány után a hangyák alig hagyták abba a hálálkodást, és minden alkalommal elmondták, hogy a
hernyó segítsége nélkül nem is tudnának felkészülni a hosszú télre. Ahogy teltek a napok,
egyre gyakrabban hívtak a hernyót. Egyszer csak arra eszmélt a hernyó,
hogy egész napját a hangyákkal tölti. Lefogyott, szemei alatt nagy sötét karikák ültek ki. Háta sajgott, lábai fájtak, de a hangyák nem hagyták. Ha pihenőt kért, a hangyák rögtön sápítozni kezdtek, hogy jaj, pedig meg mennyi levél kellene
télire, és azt ők magukra nem tudják behordani. A hernyócska fújt egy nagyot, és folytatta munkáját.
Egyik reggel, amint
kibujt vackából, lenézett, és látta, hogy a hangyák vidám kacagással firegnek-forognak. Megropogtatta derekát, és már el is indult volna, de valahogy
nem ment a felkelés. Húzta a vacka, a jó puha szálakból font ágyikója. Úgy döntött, marad még
egy percig, de ekkor eszébe jutott a hangyák mélabús ábrázata amint a tél éhínséges borzalmait ecsetelték neki. Ismét kidugta a fejét,
de senki sem vette észre. Amint elnézte a nagy jövés-menést,
felsejlett benne a gondolat, hogy ezek a hangyák már sok-sok telet vészeltek át, és mind az ő segítsége nélkül. Meghúzta a vállát. -Lesz*rom!- gondolta, és begubózott. Aznap a hangyák hiába vártak, hogy jöjjön. Utána küldték egyik társukat, de az is sikertelenül járt.
Amint meghozta a hírt,
hogy a hernyó begubózott, eleinte nagy ijedtség terjedt el a bolyban, majd az
egyik hangosan felszólalt. - Hagyjátok. Hisz ez csak egy buta hernyó volt. Ki
tudja, meg örvendhetünk, hogy nem falta fel az egész készletünk. A többiek sűrű fejbólogatással adtak neki igazat, és ki-ki ment dolgára.
A gubó csendjében nagy változásokon ment át a hernyó. Teste apró összetevőire esett szét, és rendeződött újra. Egy hét múlva gyönyörű tarka lepke hagyta el a gubót, és repült a kék ég felé.