Először harcoltam. Nem. Hogy is volt? Igen, most már
tudom. A tagadás még előtte volt. Még, hogy én? Velem nem történhet meg
ilyesmi. Hiszen egy héten kétszer sportolok, néha eljárok szaladni is.
Odafigyelek, hogy mit eszem, és igyekszem harmonikus életet élni. És soha, de
soha nem dohányoztam. Még szüleim, de nagyszüleim sem. Ez eléggé hihetetlennek
hangzik, lévén, hogy falun nőttem fel. Nagyanyám nagyon szigorú volt az
ilyesmivel. Amíg élt, neki volt szava a házban. Ezért történhetett, hogy
nagyapám az esküvője napjáig még el-el pöfékelt egy töltet pipát, utána viszont
már csak a szárát rágcsálta. Füst, azonban soha többet nem jött ki belőle.
Aztán, miután Mamika meghalt, annyira megszokta Papus a hideg pipaszárat, hogy
eszébe se jutott volna meggyújtani. Apám is el-el sunyizott egy-két cigarettát
a haverokkal, de jobban tartott Mamika tekintetétől, mint amennyire ízlett neki
a cigaretta. Soha nem is lett belőle dohányos. Anyám meg, még ha nem is volt
meg az anyagi háttér hozzá, mégis olyan úri neveltetést kapott, hogy ott nem
volt helye olyan alantas dolognak, mint a dohány. Épp ezért teljesen
lehetetlen, hogy nekem tüdőkarcinómám legyen. Méghozzá a legagresszívebb
formájából. Kissejtes karcinóma. Ez áll a beteglapomon. De ez valami tévedés
kell legyen. A köhögés, ami mostanában kínoz sem egyéb egy elhúzódó
megfázásnál. Néha annyira elkap, hogy lépni se tudok az iszonyú légszomjtól. De
ennek semmi, de semmi jelentősége.
Emlékszem, hogy ilyen, és ehhez hasonló gondolatok cikáztak akkor az agyamban. Ott ültünk a feleségemmel az orvos irodájában. Miután elhangzott a diagnózis, és, hogy egy év van hátra, az agyam egyszerüen lekapcsolt. Tudatom kilépett bomlásnak indult testemből. Felült a plafonon keringő ventilátorra, és onnan nézelődött. Látta a szobát, a megporosodott diplomákat, az asztalon fekvő apró-cseprő dolgokat, és egy fényképet két mosolygó gyerekkel és egy tupírozott hajú, piros szájú nővel.
A nagy íróasztal mögött köpcös, bajszos, kopaszodó férfi
fészkelődött. Már erősen kínozta a hólyagja, és néha sóváran pillantott a tőle
jobbra levő barna ajtóra. Amúgy is a pokolra kívánta ezt az egész napot. Aznap
reggel jelentette be a felesége, hogy válni akar. Pedig az ő kedvéért mentek
el arra az idióta párterápiára. De a veszekedéseik nem lettek gyérebbek.
Sőt. Ott, a terápián, mind olyasmiről kellett beszélni, amiről ő nem akart.
Érezte, hogy rossz ötlet elmenni ahhoz a sarlatánhoz. Mert ezek az agykurkászok
mind azok. Kényszerítik az embert, hogy feltárja legmélyebb dolgait, hogy
feltépjen régi sebeket, felborzolva rég elsimított érzelmeket. Nem is csoda,
hogy kapcsolatuk végleg megbukott.
És most itt ez a szerencsétlen, s ő kell elmondja neki,
hogy egy éve van hátra. Tudta, hogy kellemetlen lesz. Attól a pillanattól,
ahogy meglátta a feleséget. Igazságtalan, hogy ilyen szép nő ennyi fájdalmat
kelljen elviseljen. Mert szereti ezt a tökfilkót. Látni abból, ahogy rátekint.
Ö meg csak ül itt, mint egy nagy rakás szerencsétlenség. A kigyúrt izmaival,
meg kockás hasával. Átlátszik a szűk blúzon, amit visel. Pfuj, gusztustalan!
Meg kellene tiltani az ilyesmit! Felnőtt férfi ne mutogassa így magát! Biztos
van pénze elég, és átbulizta az életét. Most meg rádöbben, hogy a sok
dorbézolásnak bizony következményei vannak. Bezzeg ő! Mennyit tanult és
küszködött, hogy megkapja a főorvosi posztot. Hogy elég pénze legyen, hogy
elvehesse a feleségét. S lám, hova jutott! Ej, mit meg nem adna, ha az ő
asszonya fogná meg így a kezét, mint ez itt előtte ennek a pasasnak. Mert azért
mégis szomorú, ami vele történik.
A magasból láttam, amint az orvos megtörli gyöngyöző
homlokát. Valóban szép nő ült előtte. Gyönyörű szemei könnybe lábadva
szemlélték a mellette levő férfit. Valahonnan ismerős volt az illető. Negyvenöt
és körüli, jól öltözött, magas, izmos. És mégis, valami végletesség lengte
körül. Mint egy üvegszobrot, mely a legkisebb rezzenésre is összeomlik. Ennyi
lenne, hát? Az emberi élet.
Puha kezek simogatása hívogatott. Valami hangosan
kattant, és ismét szemben találtam magam az orvossal, aki láthatóan magyarázott
valamit. A feleségem teljesen bele volt merülve a párbeszédbe. Nekem mintha
elveszett volna a hallásom, csak pislogtam körbe. Megakadt a szemem egy velem
szemben álló festményen. Egy vadászjelenetet ábrázolt sok kutyával. A kutya! -
villant belém. Olyan hirtelen álltam fel, hogy egyből csent lett a szobában.
Megmarkoltam a feleségem karját, és a következő percben kint álltunk az utcán.
- Mi történt veled? Hova megyünk? - kérdezte Anna
elképedve.
- Mennünk kell. Mindjárt bezár az üzlet, és a kutyának
nincs holnapra konzervünk.
- A kutya? - kérdezte Anna hitetlenül, és kitépte magát
szorításomból. - Most tudtuk meg, hogy valószínűleg egy év múlva... , egy év
múlva meghalsz, s te a kutyára tudsz gondolni?! - most már kiabált. - Bazdmeg,
Feri! A kutya?!
Ömlöttek a könnyei, de nem törölte le őket.
Elkeseredetten túrt a hajába, majd megfordult, és szaladni kezdett. Én meg csak
álltam az utcasarkon. Nem tudtam megmozdulni. Feléje nyújtott kezem lassan
engedtem le. Emberek mentek el mellette. Mindegyiknek szánakozás volt a tekintetében.
Szánakozás, amiből én nem kértem. Annát elnyelte az utca rengetege, mely
tengerként hullámzott körülöttem. Úgy éreztem magam, mint egy hajótörött egy
lakatlan szigeten.
Nem tudom mennyi idő telhetett el így.
Talán percek, órák, vagy évszázadok. A lábaim közben életre keltek, és utcák és
terek bonyolult szövedékén vittek át. Az sem tudom, hogy merre járhattam. Ha
erősen koncentrálok, villanásszerű képek jönnek elő. Egy piros esernyő,
nyikorgó hinták, nárciszok az út szélén, kacarászó tinik, egy színes plakát,
melyen kötélre terített hófehér pelenkák sora hírdette egy mosopór márka
kitűnőségét. Mindig is csodálkoztam, hogy a mostani világban ki mos ennyi
pelenkát. Hisz Bencének, de még Kingának is egyszerhasználatosat vettünk. Bence
és Kinga. És Anna. És Mackó kutya, akinek most már biztos nem lesz holnap mit
enni.
Amikor ez így mind eszembe jutott,
ismerős lett a környék amerre jártam. Befordultam a következő sarkon, és ott is
volt a ház. Piros cserepekkel fedve, virágok az ablakban. Ahogy mindig is
megálmodtuk. Akkor éreztem először, hogy gyenge vagyok. Az a pár lépés az
ajtóig kiszívta minden energiám. Alig bírtam becsengetni. Anna nyitott ajtót.
Szótlanul álltunk egymás elütt. Aztán Bence ugrott szinte a semmiből a
nyakamba.
- Apa, apa! Gyeje autózni!
- Mindjárt kicsim. – vakarta le Anna
rólam kapálózó fiamat. – Apa most jött haza. Hadd öltözzön először át. Aztán
ülhetünk vacsorához.
- Ó, anya! De nem vagyok éhes!
- Nincs vita. Szaladj, nézd meg hol van
Kinga. Teríteni kell az asztalt.
A fiam pusmogott még valamit az orra
alatt, de már indult is. Göndör fürtjei még felvillantak a lépcsőfordulónál, és
máris az udvarról hallatszott be a kacagása.
- Le kellene már vágatni a haját. Úgy
néz ki, mint egy bohóc. – mondta Anna utána tekintve. Annyi szeretet volt a
hangjában, hogy az én szívem is csordultig telt vele.
- Anna!- suttogtam. – Annácska!
- Ne, most ne! Kérlek!- nézett rém
könyörgőn.
Megfogta a kezem, és felvitt az
emeletre. Lecibálta rólam a ruhákat.
- Úristen! Hol jártál? Koszos vagy,
mint egy malac.
Betuszkolt a tusolóba, és megnyitotta a
csapot. Olyan érzés volt, mint egy megváltás. Hosszasan engedtem folyni a
vizet. Egy ideig-óráig megint tisztának, frissnek és üdének éreztem magam.
Az asztalnál ülve vettem észre, hogy
közben anyósom is megjött. Nem tudom mennyit mondhatott el neki Anna, de valószínűleg mindent, mert egyszerűen kézbe vette az irányítást. Megterített,
tálalt, beszéltette a gyerekeket, századszorra is elmondta Bencének a zöldborsó
fontosságát, hogy attól lesz nagy és erős. A fiam minden rábeszélés ellenére
továbbra is utálattal tologatta tányérján a zöld szemeket. Anna sem tudott
enni. Ő is csak forgatta a villáját. Hálás voltam neki, hogy áthívta Icukát.
Még nem jött el az ideje. Hogy minek is? Nem tudtam volna megmondani pontosan.
Azt viszont tudtam, hogy most még erre van szükségünk. Közben Bence addig
ügyeskedett, hogy egy óvatlan mozdulattal kirepültek a borsószemek a
tányérjából, egyenesen Kinga poharába. Olyan csend lett az asztal körül, hogy
idehallatszott egy távoli légy zümmögése. Nem tudtam már visszatartani,
kirobban belőlem a nevetés. Jó néhány percig kacagtunk a gyerekekkel, a végén
már a hasunkat fogtuk. Icuka tettetett felháborodással méltatlankodott, amitől
csak hangosabban kellett nevessek. Csak Anna maradt csendesen. Máskor biztos ő
is csatlakozik a mókához, most viszont szinte szemlélődő tekintettel nézett
ránk. Mintha azon igyekezett volna, hogy minden apró részeltét megjegyezze
ennek a jelenetnek.
Később, mikor már minden
elcsendesedett, szótlanul feküdtünk egymás mellett a sötétben. Ő kinyújtotta a
karját, és lassan magához vont. Úgy ringatott, mint egy gyermeket. Nedves lett
az arcom. Nem értettem, hogyan. Majd rájöttem, hogy a saját könnyeim. Egyre
csak folytak, megállíthatatlanul. A mellkasom körül egyre erősebb lett a
szorítás. Állati hörgésként tört ki belőlem egyszerre a fájdalom, elkeseredés,
reménytelenség és halálfélelem. Mint egy sarokba szorított vad, úgy vergődtem
érzéseim markában. Kiugrottam az ágyból, és törtem és zúztam mindent ami a kezembe
került. Botladoztam a sötétben, állandóan elestem és nekimentem valaminek.
Mikor már úgy tünt, hogy semmi nem maradt épen a szobában, Anna felkapcsolta a
villanyt. A háló úgy nézett ki, mint egy háborús övezet. A pusztításom látványa
egyből kijózanított.
- Édes Istenem! Mit tettem? – nyögtem
fel.
Kintről lépések hallatszottak, majd
halk kopogás az ajtón.
- Anna, minden rendben van? – jött
Icuka aggódó hangja.
- Igen. Kérlek, nyugtasd meg a
gyerekeket is.
- De, hát... Csörömpölést hallottam.
- Igen, valóban zajjal járhat, ha
démonokkal kell megküzdeni. – mondta felém fordulva.
- Tessék? Miféle démonok? – kérdezte
rémülten Icuka.
- Menjetek lefeküdni. Mostmár minden
rendben lesz. – szorított magához a feleségem.
És akkor elkezdődött a harc. A
következő héten visszamentünk az orvoshoz. Kicsit szégyelltem magam, hogy első
alkalommal szó nélkül elrohantam. Ő azt válaszolta, hogy élt meg rosszabbat is.
Minden páciens másképp reagálja az ilyesfajta hírekre. Elmesélte, hogy volt
egyszer egy betege, aki, miután megtudta, hogy hat hónapja van hátra, felkapott
az asztalról egy papírnehezéket, és kidobta a csukott ablakon. Azóta nem is
tart semmi nehezet a betegek keze ügyében.
- Ne izguljon, - szólaltam meg. – Nekem
egy évet adott, így megkímélem az ablaküvegeinek épségét.
Anna oldalba bökött. Az orvos
megköszörülte torkát, és letörölt néhány csepp izzadtságot. Aztán felvázolta
még egyszer a helyzetet. Talán észrevette a múltkor, hogy nem sok jutott el a
tudatomig. A rák megtámadta a tüdőmön kívül az összes nyirokcsomót a
mellkasomban, és az agyamban is találtak árnyékot, ami áttétre utal. Műtét nem
is jöhetett szóba, maradt a kemó és a sugár. Gyógyulást nem ígértek, csak a
daganat méretének a csökkentését és a tünetek enyhülését. És, hogy talán mégis
tovább húzom az egy évnél. Anna olyan könyörgő szemekkel nézett rám, hogy végül
beleegyeztem.
Borzalmas volt. Sugárterápiát az
agyamra és mellkasomra alkalmaztak, ezzel párhuzamosan ment a kemó. Amikor nem
hánytam a kemótól, a nyelőcsőfájdalmak miatt nem tudtam enni. A sugárkezelés
mindent leégetett amit eltalált. Rettenetesen lefogytam. Csupa csont és bőr
lettem. Elhullt a hajam, hamuszürke lett a bőröm. Úgy néztem ki, mint egy
kísértet, ami másból sem áll, csak szüntelen köhögésből és fájdalomból.
A család is velem szenvedett. A gyerekeket nagyon megsínylette a dolog. Szegények végignézték, hogy napról
napra kevesebb leszek. Anna megpróbált kettőnk helyett is erős lenni,
helytállni. Elvitt a kezelésekre, feltakarította a hányást utánam, eljárt
dolgozni, és rendezte a gyerekeket. Esténként néha annyira fáradt volt, hogy
alig vonszolta magát az ágyig. Dühös voltam magamra, a betegségre, az egész
világra. Azelőtt mindig osztoztunk a feladatokban, a nehézségekben, mindenben.
Most csak feküdtem mint egy kifacsart citrom, és néha még pisilni se voltam
képes egyedül elmenni. Anna próbált vigasztalni, hogy ne törődjek most
semmivel, csak a gyógyulásra koncentráljak.
- Nem érted, hogy soha nem fogok
meggyógyulni? – fakadtam ki egyszer.- Szállj már le a tündérmesék világából! –
üvöltöttem most már. – Meg fogok dögleni! Érted? És ezen se te, se én, se más
nem tud segíteni!
- Jó. - mondta Anna nyugodtan, és karba
tett kézzel nézett a szemembe.
- Tessék? - lepődtem meg.
- Vessünk akkor ennek most véget. Csak
mondjad, hogy mit csináljak.
Olyan higgadtan, szinte hidegen nézett
rám, hogy egyből elpárolgott a dühöm.
- Veled együtt nézek minden nap szembe
a halállal. Soha nem tudom melyik percben esel végleg össze. Hogy mikor maradok
én és a gyerekek férj, illetve apa nélkül. Kurva szar egy helyzet. Én megértem,
ha nem bírod. Az én szemszögemből nézve két lehetőségünk van. Összekuporodunk
egy sarokban, és megvárjuk, hogy mikor jön el a vég, vagy megpróbáljuk a
legtöbbet kihozni a megmaradt időnkből. Igen, és még marad egy harmadik is. Ha
itt és most véget vetünk mindennek.
- Annyira félek.- suttogtam.
- Tudom, én is. Életem szerelme
szenved, és én nem tudom mit tegyek, hogy enyhítsek a fájdalmán.
Mindkettőnknek potyogtak a könnyeink.
Magamhoz húztam Annát. Úgy szorítottam magamhoz, mint még soha. Azt kívántam
bárcsak mindig így tudnánk maradni az idők végezetéig.
Ekkor már öt hónapja tartott a
kezelésem. Másnap délután kinn ültünk a kertben. Aznap valamivel erősebbnek
éreztem magam, így én is levánszorogtam. Vastag pokrócba burkoltam egykori testem
maradványait, és egy napozószéken pihegtem. A nap sugarai besütöttek a fák
között, majd végiggördültek a leveleken, bepöttyözve a pázsitot. Anna kis kerti
asztalt hozott ki. Valahonnan epres süteményt varázsolt elő. Kávé gőzölgött
virágos porceláncsészékben. Kinga és Bence Mackó kutyával játszottak. Hetek óta
nem láttam őket ennyire felszabadultnak. A felnőttes tekintet amit mostanában
láttam, ha rám néztek, feloldódottnak látszott. Igazi gyerekek voltak most,
akik feltétel nélkül tudnak örvendeni az élet apró dolgainak. Elnéztem a
mellettem kávézgató Annát. Az utóbbi hónapok nem múltak el nyomtalanul felette
sem. Szeme alatt sötétebbek lettek a karikák, szája szegleténél megjelent
egy-két mélyebb ránc. Tudtam, hogy éjjelente, amikor azt hiszi, hogy mindenki
alszik, sokat sír. Bár tudtam volna a módját, hogy hogyan vigasztaljam! Az
előttem álló behatárolt jövő sötétnek, félelmetesnek és fájdalommal telinek
rajzolódott ki. Ekkor hirtelen zaj támadt. A kertet ölelő nyírfákról egy
csoport seregély szállt fel. Mackó hangosan ugatott, a gyerekek önfeledten
ugráltak. Ahogy néztem az ég magasába egyre távolodó madarakat, megszületett
bennem a döntés.
-Nem akarok több kezelést. - mondtam
halkan.
Anna lassan rám nézett. Megértés volt a
tekintetében, fájdalom és mély szeretet. Nem szolt semmit, csak megszorította
aszott ujjaim.
Másnapra bejelentkeztünk az orvoshoz.
Fel voltam rá készülve, hogy majd ellenkezni fog, és megpróbál rávenni a
folytatásra. Erre ő csak rágcsálta egy darabig a bajszát, majd így szólt:
- Isten áldja meg magukat. És a jó
halál kegyelmét adja meg önnek.- mondta felém fordulva. Meghökkent a kívánsága.
Láttam, hogy Anna is meglepődött, sőt, fel is húzta kissé magát.
- Micsoda hülye kijelentés!- morgott
magában, amint már hazafele tartottunk.- Még nem vagy a halálodon!
- De, igen. - válaszoltam neki halkan.-
És azok után amiken mostanában megéltem , a jó halál valóban kegyelemnek tűnik.
Felszabadított a gondolat, hogy többet
nem csepegett belém a halálos méreg. A bennem fejlődő szörnyet úgy se tudta
elpusztítani. Testem szétesését nem akartam felgyorsítani. Mozogni akartam még,
érezni ls látni. Kissé megjött az étvágyam. A drága Annám mindent megfőzött,
amit csak egy fél mondatban is megemlítettem. Hónapok óta először esett jól az
étel. Mint egy ínyenc, úgy kóstolgattam mindent. Időt hagytam magamnak egy-egy
íz vagy illat felfedezésére. Ahogy erőm engedte, kisétáltam délelőttönként a
kertbe. Szerettem ezeket az órákat, amikor semmi más nem kötötte le a
figyelmemet, csak a természet csodálata.
Egy délelőtt együtt játszottunk a
gyerekekkel. Szünidő lévén, sok időt töltöttünk együtt. Egy öblös karosszékben
ültem, körülöttem zajlott a teadélután. Kis, kerek gyerekasztal volt a szoba
közepében, fodros rózsaszín abrosszal leterítve. Az asztal egyik oldalán ültek a
macik és babák, a másik felén a robotok sorakoztak katonásan. Mindegyik előtt
apró játéktányér és csésze, egyiknek-másiknak szalvéta is volt a nyakában.
Kinga járt körbe fontoskodva, leellenőrizve, hogy minden a helyén van-e. Aztán
komolyan bólintott Bence felé , aki egy nagy tálcát egyensúlyozott befele.
Kinga még egy fehér kötényt is kötött a derekára. Mint ahogy az egy becsületes
felszolgálóhoz illik. Bence ráügyeskedte a tálcát az asztalra. A lányom
szétosztotta a tányérokat, melyeken csodás tortaszeletek virítottak, extra adag
tejszínhabbal. Épp a kedvencem, diós-karamellás. Gondolatban mély hálám küldtem
Jucika, ezen kulináris költemény megalkotója felé. Mér éppen emeltem a villám,
mikor Kinga égnek emelte apró ujjacskáját.
- Még ne, apa! Először a teát kell
kitöltsem.
Szégyenkezve engedtem le a kezem. Hát,
hogy is feledkezhettem meg a teáról? Kinga körbejárt a játékkannával, és sorra
megtöltötte képzeletbeli teával az összes jelenlevő csészéjét. Természetesen az
enyémet is. Mosolyogva ült vissza a helyére, és bátorítóan felém hunyorított.
Evés alatt egyikünk sem szólt. Helyettünk beszélt a villák csilingelése, és az
elégedett sóhaj, mely egy-egy falat után tört ki belőlem. Miután elpusztítottuk
az utolsó morzsát is, úgy éreztem pár pillanatra, hogy helyreállt a világ. A
gyerekek, bár kissé maszatosabban, mint néhány perccel azelőtt, főleg Bence,
szélesen mosolyogtak fel rám. Kinyújtottam a karom, és az ölembe másztak. Jól
befészkelték magukat, mint egy-egy madárfióka. Mélyre szívtam illatukat. Apró
testük melege átforrósította a lelkem.
Rövid szünet után Kinga nézett fel rám.
- Apa- kezdte, majd hirtelen
megtorpant.
- Tessék kicsim?- Szinte éreztem, ahogy felzúdul benne a kérdés.
- Apa, te meggyógyulsz?
Most már Bence is figyelt.
- Nem, kicsim. Nem fogok meggyógyulni.
- Ez azt jelenti, hogy meg fogsz halni?
Nem volt mit köntörfalazni.
- Igen, meg fogok halni.
Csend telepedett közénk. Bence
küszködött az információval.
- Oda megyek, ahova Karcsi tata is
ment, - siettem a segítségére. - Az angyalok közé. De ne búsuljatok. Az
angyalok jó barátaink. Ha bármikor szükségetek lesz rám, szóljatok nekik, és
majd megpróbálok segíteni, ahogy tudok.
- Mi is mehetünk veled? - kérdezte
Bence.
- Nem, aranyom. - öleltem őt magamhoz.
- Nektek még sokáig itt kell maradnotok. Nagyra kell nőjetek, megerősödjetek.
Legyetek mindig bátrak. Ne féljetek soha az újtól, hisz magában rejti
valami csodálatosnak a lehetőségét, amitől gazdagodni tudtok. Tanuljatok sokat,
legyetek nyitottak a világ dolgai iránt. A tudás legyen a legnagyobb kincsetek.
Azt soha nem veheti el tőletek senki.
- De majd egyszer, ugye találkozunk?-
hüppögött Kinga.
- Persze. Egyszer, nagyon sok év múlva
majd ismét együtt leszünk. Addig is soha ne feledkezzetek meg róla, hogy milyen
nagyon szeretlek és mindig is szeretni foglak titeket.
Kinga még jobban szipogott, Bencének is
legörbült a szája széle.
Átöleltem őket. Most először vált
tisztává, hogy nélkülem kell felnőjenek. Sok szép és szomoró dolgot megéljenek. Küszködjenek a tinikorral, pattanásokkal, első szerelemmel. Soha nem fogom már
látni amint egyetemre mennek, családot alapítanak. Bárcsak képes lettem volna
megvédeni őket a rájuk váró nehézségektől!
Sorsunk könyvében azonban másképp volt megírva, és a dolog
igazságtalansága mélyen elszomorított.
Bence szólalt meg először.
-Apa, ha majd találkozol Kajcsi
tatával, megmondod neki, hogy nem felejtettem el, és nagyon szejetem? És, hogy
a titkos sarkot a padláson nem ájultam el senkinek? Megvan még az össze autóm
amit tőle kaptam. Nem tőjtem el egyet sem!
Egész biztos voltam benne, hogy Karcsi
tata ebben a pillanatban mosolyogva nézett le mindannyiunkra.
Egyik estére különleges vacsorát
rendeltem Icukától, aki már rendszeres látogatója volt házunknak. Anna a könnyű
étkezéseket szorgalmazta, de én arra kértem Icukát, hogy készítsen valami jó
kis sültet, meg krumpli, meg sütemény. Lecammogtam a pincébe, és kerestem egy
jó üveg bort. Anyósom, látván, hogy jó a kedvem, igazán kitett magáért. Mire
Anna hazaért, kész is volt a fenséges vacsora.
-Nahát!- lépett be csodálkozva az
ajtón.- Mi ez a fönséges illat? - kukkantott be a konyhába.
-Á, csak gyorsan összedobtam valamit. -
legyintett Icuka, és huncutul rám kacsintott.
-Ej, mit forraltatok ki, ti ketten? -
nevetett fel Anna és játékosan megpaskolt.
Vidámságának nem tudtam ellenállni.
Megfogtam a derekát és bepördítettem az étkezőbe, ahol már a megterített asztal
várt. A gyerekekre bíztam a terítést, és nem is csalódtam bennük. Bár két
egyforma tányér és pohár nem volt az asztalon, a bohókás színkavalkád mégsem
volt zavaró. A pöttyös a csíkossal, a kék a zölddel és lilával teljes harmóniát alkottak. Kinga egy nagy csokor virágot szedett a kertből, és azt tette az
asztal közepébe. Itt is volt mindenféle színű és formájú virág, kiegészítve a
színek szimfóniáját. Friss illatuk tavaszt idézett, kinyílást és életet. Nagy
valószínűséggel Bence hajtogatta a szalvétákat. Mindegyik formájában volt
valami robotszerű. Láttam is őt lelki szemeim előtt, ahogy munka közben
koncentrál, kidugva a nyelve hegyét, mint egy cica.
Egész délután szorgoskodtak a gyerekek,
és most ott lapítottak, anya reakcióját lesve. A nagy eseményre való
tekintettel mindketten megmosakodtak és megfésülködtek. Igaz, hogy Bencének
kicsit maszatos volt a füle, és a frizurája se sikeredett a legjobbra, olyan
büszkén feszített matróz egyenruhájában, hogy ellágyult a szívem. Anna meg se
tudott szólalni e csodálatos látványra A gyerekek kezdtek elbizonytalanodni,
idegesen pillantottak össze.
-Tyűha! Ti aztán kitettetek magatokért!
Csodálatos! - siettem a segítségükre.
Végre Anna is megtalálta a hangját.
- Igen, valóban csodaszép! - suttogta
könnyei között.
- Nos, akkor együnk! Már farkaséhes
vagyok!
A gyerekek ujjongva üdvözölték
szavaimat.
-Tessék gyorsan asztalhoz ülni! -
terelgetett minket anyósom. - Még a végén kihűl minden!
A vacsora fantasztikus volt. Könnyed
krémleves volt az előétel, apró rákocskákkal és pirított kenyérkockákkal. Omlós
disznósültet tálalt anyósom utána, az embernek szinte elolvadt a szájában. Kis
krumplikroketteket és vajas párolt zöldséget szolgált melléje. Kinyitottam a
bort. Elnéztem, ahogy a rubinvörösen csillogó nedűn átvillanó fénysugarak
szétfolynak az asztalon. Zamata régmúlt időket, édes őszt idézett fel bennem.
Anna is hasonlót érezhetett, mert behunyt szemmel ízlelgette az italt. Egész
vacsora alatt keveset szólt, mosoly azonban mindenkit beragyogott. Eszembe juttatta találkozásunk első perceit. Akkor is a mosolyában szerettem bele. Kinga
és Bence vidáman csiripeltek a vacsora alatt. Hangok, illatok, színek, ízek
töltötték be a levegőt, teret, szíveket. Szeretet hullámzott közöttünk, szinte
tapintható formában.
Anna megszorította a kezem az asztal
alatt. Feléje hajoltam, és megcsókoltam ujjatlan ruhájából kilátszó vállát.
Könnyű borzongás futott végig rajta. Felforrt a vérem. Azt kívántam, bárcsak
kettesben lehetnénk már. Sokáig nem
kellett várnom. A sok finom étel, főleg a desszertként felszolgált csokitorta,
elálmosította a gyerekeket. Sok ellenkezés nélkül vittük őket lefektetni.
Fürdés, pizsamaosztás, jóéjtpuszi, mese. A második mondat után már aludtak is.
Kézen fogva mentünk fel a hálóba.
Halkan behúztam magam mögött az ajtót. A telihold fénye beragyogta a szobát.
Magam fele fordítottam Annát. Arcának minden vonása ismerős volt, és most is,
mint mindig, szíven ütött szépsége. A tökéletesen ívelő szemöldök, mélykék
szemek, duzzadt ajkak. Minden napért hálás voltam, amit mellette tölthettem.
Anna kivette hajtűjét, szabadon engedve pompás hajkoronáját, mely lágyan hullt
le a vállára. Lassan értem hozzá. Bársonyos volt a bőre és a holdfényben
ezüstösen csillogó. Anna lehunyta a szemét, megnyíltak ajkai. Szomjasan
tapadtam rájuk. Bor íze volt, meg csokoládé. A legédesebb, amit valaha
ízleltem. Karjaim köré emeltem őt, az egyetlent számomra égen és földön, és
lassan engedtem le az ágyra. Egyenként fejtettem le róla a ruhadarabokat.
Mellei gyönyörűek voltak, mint egy-egy érett alma. Hasán pár csíkot hagyott
utolsó terhessége, de én minden egyes csíkot szerettem. Boldogan merültem el
ívei és domborulatai közé. Minden egyes porcikája kéjt és gyönyört ígért.
Testünk egymásba fonódott. Olyan érzés volt, mintha haza érkeztem volna. Itt
volt az én helyem. E karok között. Lassan, ráérősen emelkedtünk egyre
magasabbra. Beteljesülésünk pillanatát
ősrobbanásként éltem meg. Az én és te teljes megszűnése volt ez, ahol nem
létezik más, csak a mi.
- Annám, egyetlenem! – suttogtam, amint
kicsit lassult a légzésem.
Anna fölém hajolt, és lassan, mélyen
megcsókolt. Összebújva aludtunk el.
Hirtelen ébredtem meg az éjszaka
közepén. Kedvesem nyugodt szuszogását észleltem először. A hold még mindig fenn
járt az égen. Hívogatóan kacsintott felém a függöny mögül. Nem tétováztam
sokat. Kibontakoztam feleségem öleléséből, és lementem az udvarra. A kert titokzatos
neszektől volt hangos. Apró gyémántként csillantak meg a harmatcseppek a
füveken és virágokon. És mindent beborított a hold fénye, mely kereken és jóllakottan trónolt csillagokkal tarkított birodalma közepén. Szélesre tártam karjaim, mélyre szívva a távolról jövő különös illatokat. Szellő lopakodott
elő a fák koronája közül. Végigsimította testem minden porcikáját. Testemét,
mely oly hűségesen szolgált annyi éven át, és melyet most dühös féreg rág
megállíthatatlanul. Behunyt szemmel fordultam a hold felé. Sugarai
végigcsorogtak rajtam, behatolva a bőröm sejtjei közé. Éreztem, amint teljesen
átitatódok a holdfénnyel, amitől minden sejtem mintha egyszerre kelt volna
életre. Elleptek a legkülönbözőbb érzések és érzetek, hangok és színek, ízek és
illatok. A kert kitágult, befogadta az egész világot. Ott volt minden csillag
és bolygó, állat és növény, minden ami volt és ami ezután lesz. A múlt és a
jövő megszűnt létezni. Nem volt más, csak az élő, pulzáló, csodálatos jelen.
Hatalmas erővel tört fel bennem az élet igenlése, és az elvesztése feletti
fájdalom. A hold azonban rendületlenül ragyogott, és én megértettem. Térdre
rogyva adtam hálát a Mindenségnek, hogy egy pillanatra megnyitotta a szívem, és
megéreztette velem az Örökkévalóságot. Megszűnt a félelem, a kertet betöltötte
a béke. Ekkor erős szúró fájdalmat érzetem a koponyámban. A démon felüvöltött
bennem. Rájött, hogy bár a testem felett megnyerte a harcot, a lelkem felett
soha nem győzedelmeskedhet.
Mikor következőkor kinyitottam a
szemem, egy kórházi ágyban feküdtem. Anna szunyókált mellettem egy
karosszékben. Megmozdultam a takaró alatt, mire egyből felébredt. Kisírtak
voltak a szemei, aggódással é fájdalommal tele. Láttam, hogy szól hozzám, de a
hang nem jutott el a tudatomig. Megráztam a fejem. Mélyet sóhajtott, majd
elővett egy papírlapot, és írni kezdett.
- Mondta az orvos, hogy lehetséges,
hogy elvesztetted a hallásod.
Kérdőn néztem rá.
- Két nappal ezelőtt, tudod, amikor...-
tétován állt meg a keze, és rám pillantott.
Bólintottam.
- Szóval, másnap reggel eszméletlenül
találtalak meg a kertben. Mi a fenét csináltál ott? Teljesen meztelen voltál.
Számonkérőn pillantott rám. Amikor
látta, hogy nem reagálok, szomorúan írt tovább.
- Minden véres volt körülötted. Azt
hittem meghaltál. Aztán mentőt hívtam, és behoztak ide. Mint kiderült, a füleid
véreztek be. Az orvos csináltatott egy koponyavizsgálatot. Azt mondja, hogy a
daganat rövid idő alatt sokszorosára nőtt
Önkéntelenül elmosolyodtam. A démon
bekeményített! Anna elképedve látta, hogy mosolygok.
- Minden rendben lesz.- akartam
megnyugtatni. A szájam engedelmeskedett, de, hogy hang jött-e ki a torkomon,
nem tudtam volna megmondani, Anna reakcióját látva, mégis arra kellett
következtetnem, hogy a mondanivalóm meghallotta. Felpattant a székből, és idegesen
hadonászott. Próbáltam inteni, hogy nyugodjon le, és a fülemre mutattam.
Megadóan engedte le a karjait. Visszaült a székbe és sebesen rótta a sorokat.
- Nem, nincs rendben semmi. Mi a fene
jutott eszedbe, hogy éjszaka mászkálj a kertben! Ruha nélkül! El sem tudod
képzelni, hogy mennyire megrémültem, mikor megtaláltalak. Miden véres volt
körülötted. És azután, amit akkor este megéltünk... Azt hittem, hogy én vagyok
a hibás. Tudod, a túl nagy megerőltetés. És két napig feküdtél itt
mozdulatlanul. Azt hittem, soha nem ébredsz fel többé.
Könnyek pacázták teli a papírlapot.
Bűnbánóan néztem fel rá. Drága kincsem! Eszembe sem volt ekkora riadalmat
okozni neked.
- Eszedbe ne jusson ilyen butaság, hogy
bármiért is hibás lennél. Sajnálom, hogy ennyi aggodalomnak tettelek ki. De
mindig is tudtuk, hogy eljön a pillanat, mikor rosszabbodni fog az állapotom.
- Én még nem vagyok felkészülve, hogy
örökre elveszítselek. - kaparta Anna a papírra.
Szeretettel néztem fel rá, és ő mellém
bújt a szűk kórházi ágyban.
Ez az ágy lett az otthonom. Az orvos
azt tanácsolta, hogy maradjak bent. Legalább felügyelet alatt leszek. Anna és
a gyerekek naponta bejönnek néhány órára. A gyerekek sokat mosolyognak,
hangjukat már nem hallhatom. Azt már ellopták tőlem. De marad az érintésük, és
a megmásíthatatlan illatuk, melyet sokszor órákig érzek még miután elmentek.
Volt, mikor számoltam a pillanatokat a következő látogatásig. Mostmár
összefolyt az idő. Mintha egyre kevesebbet lennék már ezen a világon, és egyre
többet a másikon. A kis puha kéz, mely annyi éven keresztül része volt
életemnek, most is szorosan fog. Visszaránt, ha netalán túl messze
elkalandoznék.
Itt ez a szoba, ahol létem utolsó
porszemei peregnek le.. Nem mondanám, hogy szép. Csak a legszükségesebbek, az
ágy, egy fotel, és a gyógyszeres szekrény. Nem is kell több, nem szándékszom
sokáig maradni. Anna telerakta csecsebecsékkel. Hogy otthonos legyen, írta a
papírra. Hozott két cserép virágot, egy piros ágyterítőt, és a sötétítőket is
lecserélte pirosra.
A szemközti falon levő sárkányt nem
engedtem, hogy leszedje. Neki nem tetszik, grimaszolt, mikor tiltakoztam.
Van valami ebben a sárkányban, ami elbűvöl. Felhőkbe burkolódzott teste
valamikor zölden pompázhatott, mostanra megkopott a nap erejétől. Néha percekig
elnézegetem ezt a sárkányt. Eleinte úgy gondoltam, hogy egy gonosz szörnyeteg
lehet. Most inkább úgy érzem, hogy félelmetes külseje miatt sokan félreértelmezik őt. Talán barátommá kéne fogadjam.
Beszürkült a világ. Egyre kevesebb fény
jut el hozzám. Az ízeket, szagokat már nem érzem. Nem is kell többet az étel.
Hiába néz rám Anna azokkal a haragos szemekkel. Csak aludni szeretnék. Hála
legyen, nem kínoz már annyira a köhögés. Talán a mélytengeri búvár érezheti így
magát, mikor ismét végre szabadon lélegezhet. Talán most már tudok pihenni egy
kicsit. A sárkány mostanában gyakran látogat meg álmomban. Ott tekergőzik a
felhők között. És néz azokkal az izzó szemeivel. Mintha várakozna.
Anna a kórterem nyitott ablakában ült.
Kint diadalát ülte a kikelet. Napsugarak csepegtek a környező fák leveleiről az
alant elterülő színpompás udvarra. Madarak csivitelték világgá életörömüket.
Csupán az asszony szíve volt tele bánattal. Egy év, Egy kerek évig nézte, ahogy
a férje lassan elhagyja a földi életet. Az utóbbi hónap volt talán a
legnehezebb. És mégis, mégis ügy érezte, hogy nem lesz képes egyedül folytatni.
Hiszen vele együtt építette fel a mostani életét, és vele akarta az utolsó
percig leállni. A sors mégsem így akarta. És, most még egy terhet tett rá! -
gondolta, és megsimogatta a hasát. Azon az éjjelen kellett történnie. Akkor egy
pillanatra úgy érezte, hogy visszakapta a férjét. Keze ismét a hasára tévedt.
Az utolsó ajándék. A legnagyobb amit adhatott. Az életet. Könnyes szemmel
nézett be a szobába, ahol egy piros takaró rejtette azt, ami egykori kedveséből
megmaradt. Valamikor azt mondta neki valaki, hogy csak a halálból támadhat új
élet. Felemelte arcát a nap felé. Melegsége átjárta megfagyott testét.
- Menjél, hát, te szabad lélek! -
gondolta, visszatekintve a betegágyra.. - Szabadulj meg a szenvedéstől!
Ekkor megmozdultak a fák levelei. Egyre
hangosabban susogtak. Szél szabadult ki közülük, és besuhant Anna mellet a
szobába. Meglibbentette a függönyöket, szekrényajtót, ágytakarót, majd egyenesen
a sárkány felé tartott. Anna elbűvölve nézte, amint a képen a felhők kavarogni
kezdenek. Megmozdult a sárkány is. Mellső karmai között üveggolyót tartott. Egy
pillanatra felizzott a golyó, majd a sárkány emelkedni kezdett a képen ábrázolt
égbolt felé, mígnem teljesen el nem takarta a felhőtakaró. A szívmonitoron
mindeddig ki-kiugró fényes pont végre nyugovóra tért.