Sárkány és démon

Először harcoltam. Nem. Hogy is volt? Igen, most már tudom. A tagadás még előtte volt. Még, hogy én? Velem nem történhet meg ilyesmi. Hiszen egy héten kétszer sportolok, néha eljárok szaladni is. Odafigyelek, hogy mit eszem, és igyekszem harmonikus életet élni. És soha, de soha nem dohányoztam. Még szüleim, de nagyszüleim sem. Ez eléggé hihetetlennek hangzik, lévén, hogy falun nőttem fel. Nagyanyám nagyon szigorú volt az ilyesmivel. Amíg élt, neki volt szava a házban. Ezért történhetett, hogy nagyapám az esküvője napjáig még el-el pöfékelt egy töltet pipát, utána viszont már csak a szárát rágcsálta. Füst, azonban soha többet nem jött ki belőle. Aztán, miután Mamika meghalt, annyira megszokta Papus a hideg pipaszárat, hogy eszébe se jutott volna meggyújtani. Apám is el-el sunyizott egy-két cigarettát a haverokkal, de jobban tartott Mamika tekintetétől, mint amennyire ízlett neki a cigaretta. Soha nem is lett belőle dohányos. Anyám meg, még ha nem is volt meg az anyagi háttér hozzá, mégis olyan úri neveltetést kapott, hogy ott nem volt helye olyan alantas dolognak, mint a dohány. Épp ezért teljesen lehetetlen, hogy nekem tüdőkarcinómám legyen. Méghozzá a legagresszívebb formájából. Kissejtes karcinóma. Ez áll a beteglapomon. De ez valami tévedés kell legyen. A köhögés, ami mostanában kínoz sem egyéb egy elhúzódó megfázásnál. Néha annyira elkap, hogy lépni se tudok az iszonyú légszomjtól. De ennek semmi, de semmi jelentősége.

Emlékszem, hogy ilyen, és ehhez hasonló gondolatok cikáztak akkor az agyamban. Ott ültünk a feleségemmel az orvos irodájában. Miután elhangzott a diagnózis, és, hogy egy év van hátra, az agyam egyszerüen lekapcsolt. Tudatom kilépett bomlásnak indult testemből. Felült a plafonon keringő ventilátorra, és onnan nézelődött. Látta a szobát, a megporosodott diplomákat, az asztalon fekvő apró-cseprő dolgokat, és egy fényképet két mosolygó gyerekkel és egy tupírozott hajú, piros szájú nővel.

A nagy íróasztal mögött köpcös, bajszos, kopaszodó férfi fészkelődött. Már erősen kínozta a hólyagja, és néha sóváran pillantott a tőle jobbra levő barna ajtóra. Amúgy is a pokolra kívánta ezt az egész napot. Aznap reggel jelentette be a felesége, hogy válni akar. Pedig az ő kedvéért mentek el arra az idióta párterápiára.  De a veszekedéseik nem lettek gyérebbek. Sőt. Ott, a terápián, mind olyasmiről kellett beszélni, amiről ő nem akart. Érezte, hogy rossz ötlet elmenni ahhoz a sarlatánhoz. Mert ezek az agykurkászok mind azok. Kényszerítik az embert, hogy feltárja legmélyebb dolgait, hogy feltépjen régi sebeket, felborzolva rég elsimított érzelmeket. Nem is csoda, hogy kapcsolatuk végleg megbukott.

És most itt ez a szerencsétlen, s ő kell elmondja neki, hogy egy éve van hátra. Tudta, hogy kellemetlen lesz. Attól a pillanattól, ahogy meglátta a feleséget. Igazságtalan, hogy ilyen szép nő ennyi fájdalmat kelljen elviseljen. Mert szereti ezt a tökfilkót. Látni abból, ahogy rátekint. Ö meg csak ül itt, mint egy nagy rakás szerencsétlenség. A kigyúrt izmaival, meg kockás hasával. Átlátszik a szűk blúzon, amit visel. Pfuj, gusztustalan! Meg kellene tiltani az ilyesmit! Felnőtt férfi ne mutogassa így magát! Biztos van pénze elég, és átbulizta az életét. Most meg rádöbben, hogy a sok dorbézolásnak bizony következményei vannak. Bezzeg ő! Mennyit tanult és küszködött, hogy megkapja a főorvosi posztot. Hogy elég pénze legyen, hogy elvehesse a feleségét. S lám, hova jutott! Ej, mit meg nem adna, ha az ő asszonya fogná meg így a kezét, mint ez itt előtte ennek a pasasnak. Mert azért mégis szomorú, ami vele történik.

A magasból láttam, amint az orvos megtörli gyöngyöző homlokát. Valóban szép nő ült előtte. Gyönyörű szemei könnybe lábadva szemlélték a mellette levő férfit. Valahonnan ismerős volt az illető. Negyvenöt és körüli, jól öltözött, magas, izmos. És mégis, valami végletesség lengte körül. Mint egy üvegszobrot, mely a legkisebb rezzenésre is összeomlik. Ennyi lenne, hát? Az emberi élet.

Puha kezek simogatása hívogatott. Valami hangosan kattant, és ismét szemben találtam magam az orvossal, aki láthatóan magyarázott valamit. A feleségem teljesen bele volt merülve a párbeszédbe. Nekem mintha elveszett volna a hallásom, csak pislogtam körbe. Megakadt a szemem egy velem szemben álló festményen. Egy vadászjelenetet ábrázolt sok kutyával. A kutya! - villant belém. Olyan hirtelen álltam fel, hogy egyből csent lett a szobában. Megmarkoltam a feleségem karját, és a következő percben kint álltunk az utcán.

- Mi történt veled? Hova megyünk? - kérdezte Anna elképedve.

- Mennünk kell. Mindjárt bezár az üzlet, és a kutyának nincs holnapra konzervünk.

- A kutya? - kérdezte Anna hitetlenül, és kitépte magát szorításomból. - Most tudtuk meg, hogy valószínűleg egy év múlva... , egy év múlva meghalsz, s te a kutyára tudsz gondolni?! - most már kiabált. - Bazdmeg, Feri! A kutya?!

Ömlöttek a könnyei, de nem törölte le őket. Elkeseredetten túrt a hajába, majd megfordult, és szaladni kezdett. Én meg csak álltam az utcasarkon. Nem tudtam megmozdulni. Feléje nyújtott kezem lassan engedtem le. Emberek mentek el mellette. Mindegyiknek szánakozás volt a tekintetében. Szánakozás, amiből én nem kértem. Annát elnyelte az utca rengetege, mely tengerként hullámzott körülöttem. Úgy éreztem magam, mint egy hajótörött egy lakatlan szigeten.

Nem tudom mennyi idő telhetett el így. Talán percek, órák, vagy évszázadok. A lábaim közben életre keltek, és utcák és terek bonyolult szövedékén vittek át. Az sem tudom, hogy merre járhattam. Ha erősen koncentrálok, villanásszerű képek jönnek elő. Egy piros esernyő, nyikorgó hinták, nárciszok az út szélén, kacarászó tinik, egy színes plakát, melyen kötélre terített hófehér pelenkák sora hírdette egy mosopór márka kitűnőségét. Mindig is csodálkoztam, hogy a mostani világban ki mos ennyi pelenkát. Hisz Bencének, de még Kingának is egyszerhasználatosat vettünk. Bence és Kinga. És Anna. És Mackó kutya, akinek most már biztos nem lesz holnap mit enni.

Amikor ez így mind eszembe jutott, ismerős lett a környék amerre jártam. Befordultam a következő sarkon, és ott is volt a ház. Piros cserepekkel fedve, virágok az ablakban. Ahogy mindig is megálmodtuk. Akkor éreztem először, hogy gyenge vagyok. Az a pár lépés az ajtóig kiszívta minden energiám. Alig bírtam becsengetni. Anna nyitott ajtót. Szótlanul álltunk egymás elütt. Aztán Bence ugrott szinte a semmiből a nyakamba.

- Apa, apa! Gyeje autózni!

- Mindjárt kicsim. – vakarta le Anna rólam kapálózó fiamat. – Apa most jött haza. Hadd öltözzön először át. Aztán ülhetünk vacsorához.

- Ó, anya! De nem vagyok éhes!

- Nincs vita. Szaladj, nézd meg hol van Kinga. Teríteni kell az asztalt.

A fiam pusmogott még valamit az orra alatt, de már indult is. Göndör fürtjei még felvillantak a lépcsőfordulónál, és máris az udvarról hallatszott be a kacagása.

- Le kellene már vágatni a haját. Úgy néz ki, mint egy bohóc. – mondta Anna utána tekintve. Annyi szeretet volt a hangjában, hogy az én szívem is csordultig telt vele.

- Anna!- suttogtam. – Annácska!

- Ne, most ne! Kérlek!- nézett rém könyörgőn.

Megfogta a kezem, és felvitt az emeletre. Lecibálta rólam a ruhákat.

- Úristen! Hol jártál? Koszos vagy, mint egy malac.

Betuszkolt a tusolóba, és megnyitotta a csapot. Olyan érzés volt, mint egy megváltás. Hosszasan engedtem folyni a vizet. Egy ideig-óráig megint tisztának, frissnek és üdének éreztem magam.

Az asztalnál ülve vettem észre, hogy közben anyósom is megjött. Nem tudom mennyit mondhatott el neki Anna, de valószínűleg mindent, mert egyszerűen kézbe vette az irányítást. Megterített, tálalt, beszéltette a gyerekeket, századszorra is elmondta Bencének a zöldborsó fontosságát, hogy attól lesz nagy és erős. A fiam minden rábeszélés ellenére továbbra is utálattal tologatta tányérján a zöld szemeket. Anna sem tudott enni. Ő is csak forgatta a villáját. Hálás voltam neki, hogy áthívta Icukát. Még nem jött el az ideje. Hogy minek is? Nem tudtam volna megmondani pontosan. Azt viszont tudtam, hogy most még erre van szükségünk. Közben Bence addig ügyeskedett, hogy egy óvatlan mozdulattal kirepültek a borsószemek a tányérjából, egyenesen Kinga poharába. Olyan csend lett az asztal körül, hogy idehallatszott egy távoli légy zümmögése. Nem tudtam már visszatartani, kirobban belőlem a nevetés. Jó néhány percig kacagtunk a gyerekekkel, a végén már a hasunkat fogtuk. Icuka tettetett felháborodással méltatlankodott, amitől csak hangosabban kellett nevessek. Csak Anna maradt csendesen. Máskor biztos ő is csatlakozik a mókához, most viszont szinte szemlélődő tekintettel nézett ránk. Mintha azon igyekezett volna, hogy minden apró részeltét megjegyezze ennek a jelenetnek.

Később, mikor már minden elcsendesedett, szótlanul feküdtünk egymás mellett a sötétben. Ő kinyújtotta a karját, és lassan magához vont. Úgy ringatott, mint egy gyermeket. Nedves lett az arcom. Nem értettem, hogyan. Majd rájöttem, hogy a saját könnyeim. Egyre csak folytak, megállíthatatlanul. A mellkasom körül egyre erősebb lett a szorítás. Állati hörgésként tört ki belőlem egyszerre a fájdalom, elkeseredés, reménytelenség és halálfélelem. Mint egy sarokba szorított vad, úgy vergődtem érzéseim markában. Kiugrottam az ágyból, és törtem és zúztam mindent ami a kezembe került. Botladoztam a sötétben, állandóan elestem és nekimentem valaminek. Mikor már úgy tünt, hogy semmi nem maradt épen a szobában, Anna felkapcsolta a villanyt. A háló úgy nézett ki, mint egy háborús övezet. A pusztításom látványa egyből kijózanított.

- Édes Istenem! Mit tettem? – nyögtem fel.

Kintről lépések hallatszottak, majd halk kopogás az ajtón.

- Anna, minden rendben van? – jött Icuka aggódó hangja.

- Igen. Kérlek, nyugtasd meg a gyerekeket is.

- De, hát... Csörömpölést hallottam.

- Igen, valóban zajjal járhat, ha démonokkal kell megküzdeni. – mondta felém fordulva.

- Tessék? Miféle démonok? – kérdezte rémülten Icuka.

- Menjetek lefeküdni. Mostmár minden rendben lesz. – szorított magához a feleségem.

És akkor elkezdődött a harc. A következő héten visszamentünk az orvoshoz. Kicsit szégyelltem magam, hogy első alkalommal szó nélkül elrohantam. Ő azt válaszolta, hogy élt meg rosszabbat is. Minden páciens másképp reagálja az ilyesfajta hírekre. Elmesélte, hogy volt egyszer egy betege, aki, miután megtudta, hogy hat hónapja van hátra, felkapott az asztalról egy papírnehezéket, és kidobta a csukott ablakon. Azóta nem is tart semmi nehezet a betegek keze ügyében.

- Ne izguljon, - szólaltam meg. – Nekem egy évet adott, így megkímélem az ablaküvegeinek épségét.

Anna oldalba bökött. Az orvos megköszörülte torkát, és letörölt néhány csepp izzadtságot. Aztán felvázolta még egyszer a helyzetet. Talán észrevette a múltkor, hogy nem sok jutott el a tudatomig. A rák megtámadta a tüdőmön kívül az összes nyirokcsomót a mellkasomban, és az agyamban is találtak árnyékot, ami áttétre utal. Műtét nem is jöhetett szóba, maradt a kemó és a sugár. Gyógyulást nem ígértek, csak a daganat méretének a csökkentését és a tünetek enyhülését. És, hogy talán mégis tovább húzom az egy évnél. Anna olyan könyörgő szemekkel nézett rám, hogy végül beleegyeztem.

Borzalmas volt. Sugárterápiát az agyamra és mellkasomra alkalmaztak, ezzel párhuzamosan ment a kemó. Amikor nem hánytam a kemótól, a nyelőcsőfájdalmak miatt nem tudtam enni. A sugárkezelés mindent leégetett amit eltalált. Rettenetesen lefogytam. Csupa csont és bőr lettem. Elhullt a hajam, hamuszürke lett a bőröm. Úgy néztem ki, mint egy kísértet, ami másból sem áll, csak szüntelen köhögésből és fájdalomból.

A család is velem szenvedett. A gyerekeket nagyon megsínylette a dolog. Szegények végignézték, hogy napról napra kevesebb leszek. Anna megpróbált kettőnk helyett is erős lenni, helytállni. Elvitt a kezelésekre, feltakarította a hányást utánam, eljárt dolgozni, és rendezte a gyerekeket. Esténként néha annyira fáradt volt, hogy alig vonszolta magát az ágyig. Dühös voltam magamra, a betegségre, az egész világra. Azelőtt mindig osztoztunk a feladatokban, a nehézségekben, mindenben. Most csak feküdtem mint egy kifacsart citrom, és néha még pisilni se voltam képes egyedül elmenni. Anna próbált vigasztalni, hogy ne törődjek most semmivel, csak a gyógyulásra koncentráljak.

- Nem érted, hogy soha nem fogok meggyógyulni? – fakadtam ki egyszer.- Szállj már le a tündérmesék világából! – üvöltöttem most már. – Meg fogok dögleni! Érted? És ezen se te, se én, se más nem tud segíteni!

- Jó. - mondta Anna nyugodtan, és karba tett kézzel nézett a szemembe.

- Tessék? - lepődtem meg.

- Vessünk akkor ennek most véget. Csak mondjad, hogy mit csináljak.

Olyan higgadtan, szinte hidegen nézett rám, hogy egyből elpárolgott a dühöm.

- Veled együtt nézek minden nap szembe a halállal. Soha nem tudom melyik percben esel végleg össze. Hogy mikor maradok én és a gyerekek férj, illetve apa nélkül. Kurva szar egy helyzet. Én megértem, ha nem bírod. Az én szemszögemből nézve két lehetőségünk van. Összekuporodunk egy sarokban, és megvárjuk, hogy mikor jön el a vég, vagy megpróbáljuk a legtöbbet kihozni a megmaradt időnkből. Igen, és még marad egy harmadik is. Ha itt és most véget vetünk mindennek.

- Annyira félek.- suttogtam.

- Tudom, én is. Életem szerelme szenved, és én nem tudom mit tegyek, hogy enyhítsek a fájdalmán.

Mindkettőnknek potyogtak a könnyeink. Magamhoz húztam Annát. Úgy szorítottam magamhoz, mint még soha. Azt kívántam bárcsak mindig így tudnánk maradni az idők végezetéig.

Ekkor már öt hónapja tartott a kezelésem. Másnap délután kinn ültünk a kertben. Aznap valamivel erősebbnek éreztem magam, így én is levánszorogtam. Vastag pokrócba burkoltam egykori testem maradványait, és egy napozószéken pihegtem. A nap sugarai besütöttek a fák között, majd végiggördültek a leveleken, bepöttyözve a pázsitot. Anna kis kerti asztalt hozott ki. Valahonnan epres süteményt varázsolt elő. Kávé gőzölgött virágos porceláncsészékben. Kinga és Bence Mackó kutyával játszottak. Hetek óta nem láttam őket ennyire felszabadultnak. A felnőttes tekintet amit mostanában láttam, ha rám néztek, feloldódottnak látszott. Igazi gyerekek voltak most, akik feltétel nélkül tudnak örvendeni az élet apró dolgainak. Elnéztem a mellettem kávézgató Annát. Az utóbbi hónapok nem múltak el nyomtalanul felette sem. Szeme alatt sötétebbek lettek a karikák, szája szegleténél megjelent egy-két mélyebb ránc. Tudtam, hogy éjjelente, amikor azt hiszi, hogy mindenki alszik, sokat sír. Bár tudtam volna a módját, hogy hogyan vigasztaljam! Az előttem álló behatárolt jövő sötétnek, félelmetesnek és fájdalommal telinek rajzolódott ki. Ekkor hirtelen zaj támadt. A kertet ölelő nyírfákról egy csoport seregély szállt fel. Mackó hangosan ugatott, a gyerekek önfeledten ugráltak. Ahogy néztem az ég magasába egyre távolodó madarakat, megszületett bennem a döntés.

-Nem akarok több kezelést. - mondtam halkan.

Anna lassan rám nézett. Megértés volt a tekintetében, fájdalom és mély szeretet. Nem szolt semmit, csak megszorította aszott ujjaim.

Másnapra bejelentkeztünk az orvoshoz. Fel voltam rá készülve, hogy majd ellenkezni fog, és megpróbál rávenni a folytatásra. Erre ő csak rágcsálta egy darabig a bajszát, majd így szólt:

- Isten áldja meg magukat. És a jó halál kegyelmét adja meg önnek.- mondta felém fordulva. Meghökkent a kívánsága. Láttam, hogy Anna is meglepődött, sőt, fel is húzta kissé magát.

- Micsoda hülye kijelentés!- morgott magában, amint már hazafele tartottunk.- Még nem vagy a halálodon!

- De, igen. - válaszoltam neki halkan.- És azok után amiken mostanában megéltem , a jó halál valóban kegyelemnek tűnik.

Felszabadított a gondolat, hogy többet nem csepegett belém a halálos méreg. A bennem fejlődő szörnyet úgy se tudta elpusztítani. Testem szétesését nem akartam felgyorsítani. Mozogni akartam még, érezni ls látni. Kissé megjött az étvágyam. A drága Annám mindent megfőzött, amit csak egy fél mondatban is megemlítettem. Hónapok óta először esett jól az étel. Mint egy ínyenc, úgy kóstolgattam mindent. Időt hagytam magamnak egy-egy íz vagy illat felfedezésére. Ahogy erőm engedte, kisétáltam délelőttönként a kertbe. Szerettem ezeket az órákat, amikor semmi más nem kötötte le a figyelmemet, csak a természet csodálata.

Egy délelőtt együtt játszottunk a gyerekekkel. Szünidő lévén, sok időt töltöttünk együtt. Egy öblös karosszékben ültem, körülöttem zajlott a teadélután. Kis, kerek gyerekasztal volt a szoba közepében, fodros rózsaszín abrosszal leterítve. Az asztal egyik oldalán ültek a macik és babák, a másik felén a robotok sorakoztak katonásan. Mindegyik előtt apró játéktányér és csésze, egyiknek-másiknak szalvéta is volt a nyakában. Kinga járt körbe fontoskodva, leellenőrizve, hogy minden a helyén van-e. Aztán komolyan bólintott Bence felé , aki egy nagy tálcát egyensúlyozott befele. Kinga még egy fehér kötényt is kötött a derekára. Mint ahogy az egy becsületes felszolgálóhoz illik. Bence ráügyeskedte a tálcát az asztalra. A lányom szétosztotta a tányérokat, melyeken csodás tortaszeletek virítottak, extra adag tejszínhabbal. Épp a kedvencem, diós-karamellás. Gondolatban mély hálám küldtem Jucika, ezen kulináris költemény megalkotója felé. Mér éppen emeltem a villám, mikor Kinga égnek emelte apró ujjacskáját.

- Még ne, apa! Először a teát kell kitöltsem.

Szégyenkezve engedtem le a kezem. Hát, hogy is feledkezhettem meg a teáról? Kinga körbejárt a játékkannával, és sorra megtöltötte képzeletbeli teával az összes jelenlevő csészéjét. Természetesen az enyémet is. Mosolyogva ült vissza a helyére, és bátorítóan felém hunyorított. Evés alatt egyikünk sem szólt. Helyettünk beszélt a villák csilingelése, és az elégedett sóhaj, mely egy-egy falat után tört ki belőlem. Miután elpusztítottuk az utolsó morzsát is, úgy éreztem pár pillanatra, hogy helyreállt a világ. A gyerekek, bár kissé maszatosabban, mint néhány perccel azelőtt, főleg Bence, szélesen mosolyogtak fel rám. Kinyújtottam a karom, és az ölembe másztak. Jól befészkelték magukat, mint egy-egy madárfióka. Mélyre szívtam illatukat. Apró testük melege átforrósította a lelkem.

Rövid szünet után Kinga nézett fel rám.

- Apa- kezdte, majd hirtelen megtorpant.

- Tessék kicsim?- Szinte éreztem, ahogy felzúdul benne a kérdés.

- Apa, te meggyógyulsz?

Most már Bence is figyelt.

- Nem, kicsim. Nem fogok meggyógyulni.

- Ez azt jelenti, hogy meg fogsz halni?

Nem volt mit köntörfalazni.

- Igen, meg fogok halni.

Csend telepedett közénk. Bence küszködött az információval.

- Oda megyek, ahova Karcsi tata is ment, - siettem a segítségére. - Az angyalok közé. De ne búsuljatok. Az angyalok jó barátaink. Ha bármikor szükségetek lesz rám, szóljatok nekik, és majd megpróbálok segíteni, ahogy tudok.

- Mi is mehetünk veled? - kérdezte Bence.

- Nem, aranyom. - öleltem őt magamhoz. - Nektek még sokáig itt kell maradnotok. Nagyra kell nőjetek, megerősödjetek. Legyetek mindig bátrak. Ne féljetek soha az újtól, hisz magában rejti valami csodálatosnak a lehetőségét, amitől gazdagodni tudtok. Tanuljatok sokat, legyetek nyitottak a világ dolgai iránt. A tudás legyen a legnagyobb kincsetek. Azt soha nem veheti el tőletek senki.

- De majd egyszer, ugye találkozunk?- hüppögött Kinga.

- Persze. Egyszer, nagyon sok év múlva majd ismét együtt leszünk. Addig is soha ne feledkezzetek meg róla, hogy milyen nagyon szeretlek és mindig is szeretni foglak titeket.

Kinga még jobban szipogott, Bencének is legörbült a szája széle.

Átöleltem őket. Most először vált tisztává, hogy nélkülem kell felnőjenek. Sok szép és szomoró dolgot megéljenek. Küszködjenek a tinikorral, pattanásokkal, első szerelemmel. Soha nem fogom már látni amint egyetemre mennek, családot alapítanak. Bárcsak képes lettem volna megvédeni őket a rájuk váró nehézségektől!  Sorsunk könyvében azonban másképp volt megírva, és a dolog igazságtalansága mélyen elszomorított.

Bence szólalt meg először.

-Apa, ha majd találkozol Kajcsi tatával, megmondod neki, hogy nem felejtettem el, és nagyon szejetem? És, hogy a titkos sarkot a padláson nem ájultam el senkinek? Megvan még az össze autóm amit tőle kaptam. Nem tőjtem el egyet sem!

Egész biztos voltam benne, hogy Karcsi tata ebben a pillanatban mosolyogva nézett le mindannyiunkra.

Egyik estére különleges vacsorát rendeltem Icukától, aki már rendszeres látogatója volt házunknak. Anna a könnyű étkezéseket szorgalmazta, de én arra kértem Icukát, hogy készítsen valami jó kis sültet, meg krumpli, meg sütemény. Lecammogtam a pincébe, és kerestem egy jó üveg bort. Anyósom, látván, hogy jó a kedvem, igazán kitett magáért. Mire Anna hazaért, kész is volt a fenséges vacsora.

-Nahát!- lépett be csodálkozva az ajtón.- Mi ez a fönséges illat? - kukkantott be a konyhába.

-Á, csak gyorsan összedobtam valamit. - legyintett Icuka, és huncutul rám kacsintott.

-Ej, mit forraltatok ki, ti ketten? - nevetett fel Anna és játékosan megpaskolt.

Vidámságának nem tudtam ellenállni. Megfogtam a derekát és bepördítettem az étkezőbe, ahol már a megterített asztal várt. A gyerekekre bíztam a terítést, és nem is csalódtam bennük. Bár két egyforma tányér és pohár nem volt az asztalon, a bohókás színkavalkád mégsem volt zavaró. A pöttyös a csíkossal, a kék a zölddel és lilával teljes harmóniát alkottak. Kinga egy nagy csokor virágot szedett a kertből, és azt tette az asztal közepébe. Itt is volt mindenféle színű és formájú virág, kiegészítve a színek szimfóniáját. Friss illatuk tavaszt idézett, kinyílást és életet. Nagy valószínűséggel Bence hajtogatta a szalvétákat. Mindegyik formájában volt valami robotszerű. Láttam is őt lelki szemeim előtt, ahogy munka közben koncentrál, kidugva a nyelve hegyét, mint egy cica.

Egész délután szorgoskodtak a gyerekek, és most ott lapítottak, anya reakcióját lesve. A nagy eseményre való tekintettel mindketten megmosakodtak és megfésülködtek. Igaz, hogy Bencének kicsit maszatos volt a füle, és a frizurája se sikeredett a legjobbra, olyan büszkén feszített matróz egyenruhájában, hogy ellágyult a szívem. Anna meg se tudott szólalni e csodálatos látványra A gyerekek kezdtek elbizonytalanodni, idegesen pillantottak össze.

-Tyűha! Ti aztán kitettetek magatokért! Csodálatos! - siettem a segítségükre.

Végre Anna is megtalálta a hangját.

- Igen, valóban csodaszép! - suttogta könnyei között.

- Nos, akkor együnk! Már farkaséhes vagyok!

A gyerekek ujjongva üdvözölték szavaimat.

-Tessék gyorsan asztalhoz ülni! - terelgetett minket anyósom. - Még a végén kihűl minden!

A vacsora fantasztikus volt. Könnyed krémleves volt az előétel, apró rákocskákkal és pirított kenyérkockákkal. Omlós disznósültet tálalt anyósom utána, az embernek szinte elolvadt a szájában. Kis krumplikroketteket és vajas párolt zöldséget szolgált melléje. Kinyitottam a bort. Elnéztem, ahogy a rubinvörösen csillogó nedűn átvillanó fénysugarak szétfolynak az asztalon. Zamata régmúlt időket, édes őszt idézett fel bennem. Anna is hasonlót érezhetett, mert behunyt szemmel ízlelgette az italt. Egész vacsora alatt keveset szólt, mosoly azonban mindenkit beragyogott. Eszembe juttatta találkozásunk első perceit. Akkor is a mosolyában szerettem bele. Kinga és Bence vidáman csiripeltek a vacsora alatt. Hangok, illatok, színek, ízek töltötték be a levegőt, teret, szíveket. Szeretet hullámzott közöttünk, szinte tapintható formában.

Anna megszorította a kezem az asztal alatt. Feléje hajoltam, és megcsókoltam ujjatlan ruhájából kilátszó vállát. Könnyű borzongás futott végig rajta. Felforrt a vérem. Azt kívántam, bárcsak kettesben lehetnénk már.  Sokáig nem kellett várnom. A sok finom étel, főleg a desszertként felszolgált csokitorta, elálmosította a gyerekeket. Sok ellenkezés nélkül vittük őket lefektetni. Fürdés, pizsamaosztás, jóéjtpuszi, mese. A második mondat után már aludtak is.

Kézen fogva mentünk fel a hálóba. Halkan behúztam magam mögött az ajtót. A telihold fénye beragyogta a szobát. Magam fele fordítottam Annát. Arcának minden vonása ismerős volt, és most is, mint mindig, szíven ütött szépsége. A tökéletesen ívelő szemöldök, mélykék szemek, duzzadt ajkak. Minden napért hálás voltam, amit mellette tölthettem. Anna kivette hajtűjét, szabadon engedve pompás hajkoronáját, mely lágyan hullt le a vállára. Lassan értem hozzá. Bársonyos volt a bőre és a holdfényben ezüstösen csillogó. Anna lehunyta a szemét, megnyíltak ajkai. Szomjasan tapadtam rájuk. Bor íze volt, meg csokoládé. A legédesebb, amit valaha ízleltem. Karjaim köré emeltem őt, az egyetlent számomra égen és földön, és lassan engedtem le az ágyra. Egyenként fejtettem le róla a ruhadarabokat. Mellei gyönyörűek voltak, mint egy-egy érett alma. Hasán pár csíkot hagyott utolsó terhessége, de én minden egyes csíkot szerettem. Boldogan merültem el ívei és domborulatai közé. Minden egyes porcikája kéjt és gyönyört ígért. Testünk egymásba fonódott. Olyan érzés volt, mintha haza érkeztem volna. Itt volt az én helyem. E karok között. Lassan, ráérősen emelkedtünk egyre magasabbra. Beteljesülésünk pillanatát ősrobbanásként éltem meg. Az én és te teljes megszűnése volt ez, ahol nem létezik más, csak a mi.

- Annám, egyetlenem! – suttogtam, amint kicsit lassult a légzésem.

Anna fölém hajolt, és lassan, mélyen megcsókolt. Összebújva aludtunk el.

Hirtelen ébredtem meg az éjszaka közepén. Kedvesem nyugodt szuszogását észleltem először. A hold még mindig fenn járt az égen. Hívogatóan kacsintott felém a függöny mögül. Nem tétováztam sokat. Kibontakoztam feleségem öleléséből, és lementem az udvarra. A kert titokzatos neszektől volt hangos. Apró gyémántként csillantak meg a harmatcseppek a füveken és virágokon. És mindent beborított a hold fénye, mely kereken és jóllakottan trónolt csillagokkal tarkított birodalma közepén. Szélesre tártam karjaim, mélyre szívva a távolról jövő különös illatokat. Szellő lopakodott elő a fák koronája közül. Végigsimította testem minden porcikáját. Testemét, mely oly hűségesen szolgált annyi éven át, és melyet most dühös féreg rág megállíthatatlanul. Behunyt szemmel fordultam a hold felé. Sugarai végigcsorogtak rajtam, behatolva a bőröm sejtjei közé. Éreztem, amint teljesen átitatódok a holdfénnyel, amitől minden sejtem mintha egyszerre kelt volna életre. Elleptek a legkülönbözőbb érzések és érzetek, hangok és színek, ízek és illatok. A kert kitágult, befogadta az egész világot. Ott volt minden csillag és bolygó, állat és növény, minden ami volt és ami ezután lesz. A múlt és a jövő megszűnt létezni. Nem volt más, csak az élő, pulzáló, csodálatos jelen. Hatalmas erővel tört fel bennem az élet igenlése, és az elvesztése feletti fájdalom. A hold azonban rendületlenül ragyogott, és én megértettem. Térdre rogyva adtam hálát a Mindenségnek, hogy egy pillanatra megnyitotta a szívem, és megéreztette velem az Örökkévalóságot. Megszűnt a félelem, a kertet betöltötte a béke. Ekkor erős szúró fájdalmat érzetem a koponyámban. A démon felüvöltött bennem. Rájött, hogy bár a testem felett megnyerte a harcot, a lelkem felett soha nem győzedelmeskedhet.

Mikor következőkor kinyitottam a szemem, egy kórházi ágyban feküdtem. Anna szunyókált mellettem egy karosszékben. Megmozdultam a takaró alatt, mire egyből felébredt. Kisírtak voltak a szemei, aggódással é fájdalommal tele. Láttam, hogy szól hozzám, de a hang nem jutott el a tudatomig. Megráztam a fejem. Mélyet sóhajtott, majd elővett egy papírlapot, és írni kezdett.

- Mondta az orvos, hogy lehetséges, hogy elvesztetted a hallásod.

Kérdőn néztem rá.

- Két nappal ezelőtt, tudod, amikor...- tétován állt meg a keze, és rám pillantott.

Bólintottam.

- Szóval, másnap reggel eszméletlenül találtalak meg a kertben. Mi a fenét csináltál ott? Teljesen meztelen voltál.

Számonkérőn pillantott rám. Amikor látta, hogy nem reagálok, szomorúan írt tovább.

- Minden véres volt körülötted. Azt hittem meghaltál. Aztán mentőt hívtam, és behoztak ide. Mint kiderült, a füleid véreztek be. Az orvos csináltatott egy koponyavizsgálatot. Azt mondja, hogy a daganat rövid idő alatt sokszorosára nőtt

Önkéntelenül elmosolyodtam. A démon bekeményített! Anna elképedve látta, hogy mosolygok.

- Minden rendben lesz.- akartam megnyugtatni. A szájam engedelmeskedett, de, hogy hang jött-e ki a torkomon, nem tudtam volna megmondani, Anna reakcióját látva, mégis arra kellett következtetnem, hogy a mondanivalóm meghallotta. Felpattant a székből, és idegesen hadonászott. Próbáltam inteni, hogy nyugodjon le, és a fülemre mutattam. Megadóan engedte le a karjait. Visszaült a székbe és sebesen rótta a sorokat.

- Nem, nincs rendben semmi. Mi a fene jutott eszedbe, hogy éjszaka mászkálj a kertben! Ruha nélkül! El sem tudod képzelni, hogy mennyire megrémültem, mikor megtaláltalak. Miden véres volt körülötted. És azután, amit akkor este megéltünk... Azt hittem, hogy én vagyok a hibás. Tudod, a túl nagy megerőltetés. És két napig feküdtél itt mozdulatlanul. Azt hittem, soha nem ébredsz fel többé.

Könnyek pacázták teli a papírlapot. Bűnbánóan néztem fel rá. Drága kincsem! Eszembe sem volt ekkora riadalmat okozni neked.

- Eszedbe ne jusson ilyen butaság, hogy bármiért is hibás lennél. Sajnálom, hogy ennyi aggodalomnak tettelek ki. De mindig is tudtuk, hogy eljön a pillanat, mikor rosszabbodni fog az állapotom.

- Én még nem vagyok felkészülve, hogy örökre elveszítselek. - kaparta Anna a papírra.

Szeretettel néztem fel rá, és ő mellém bújt a szűk kórházi ágyban.

Ez az ágy lett az otthonom. Az orvos azt tanácsolta, hogy maradjak bent. Legalább felügyelet alatt leszek. Anna és a gyerekek naponta bejönnek néhány órára. A gyerekek sokat mosolyognak, hangjukat már nem hallhatom. Azt már ellopták tőlem. De marad az érintésük, és a megmásíthatatlan illatuk, melyet sokszor órákig érzek még miután elmentek. Volt, mikor számoltam a pillanatokat a következő látogatásig. Mostmár összefolyt az idő. Mintha egyre kevesebbet lennék már ezen a világon, és egyre többet a másikon. A kis puha kéz, mely annyi éven keresztül része volt életemnek, most is szorosan fog. Visszaránt, ha netalán túl messze elkalandoznék.

Itt ez a szoba, ahol létem utolsó porszemei peregnek le.. Nem mondanám, hogy szép. Csak a legszükségesebbek, az ágy, egy fotel, és a gyógyszeres szekrény. Nem is kell több, nem szándékszom sokáig maradni. Anna telerakta csecsebecsékkel. Hogy otthonos legyen, írta a papírra. Hozott két cserép virágot, egy piros ágyterítőt, és a sötétítőket is lecserélte pirosra.

A szemközti falon levő sárkányt nem engedtem, hogy leszedje. Neki nem tetszik, grimaszolt, mikor tiltakoztam. Van valami ebben a sárkányban, ami elbűvöl. Felhőkbe burkolódzott teste valamikor zölden pompázhatott, mostanra megkopott a nap erejétől. Néha percekig elnézegetem ezt a sárkányt. Eleinte úgy gondoltam, hogy egy gonosz szörnyeteg lehet. Most inkább úgy érzem, hogy félelmetes külseje miatt sokan félreértelmezik őt. Talán barátommá kéne fogadjam.

Beszürkült a világ. Egyre kevesebb fény jut el hozzám. Az ízeket, szagokat már nem érzem. Nem is kell többet az étel. Hiába néz rám Anna azokkal a haragos szemekkel. Csak aludni szeretnék. Hála legyen, nem kínoz már annyira a köhögés. Talán a mélytengeri búvár érezheti így magát, mikor ismét végre szabadon lélegezhet. Talán most már tudok pihenni egy kicsit. A sárkány mostanában gyakran látogat meg álmomban. Ott tekergőzik a felhők között. És néz azokkal az izzó szemeivel. Mintha várakozna.

Anna a kórterem nyitott ablakában ült. Kint diadalát ülte a kikelet. Napsugarak csepegtek a környező fák leveleiről az alant elterülő színpompás udvarra. Madarak csivitelték világgá életörömüket. Csupán az asszony szíve volt tele bánattal. Egy év, Egy kerek évig nézte, ahogy a férje lassan elhagyja a földi életet. Az utóbbi hónap volt talán a legnehezebb. És mégis, mégis ügy érezte, hogy nem lesz képes egyedül folytatni. Hiszen vele együtt építette fel a mostani életét, és vele akarta az utolsó percig leállni. A sors mégsem így akarta. És, most még egy terhet tett rá! - gondolta, és megsimogatta a hasát. Azon az éjjelen kellett történnie. Akkor egy pillanatra úgy érezte, hogy visszakapta a férjét. Keze ismét a hasára tévedt. Az utolsó ajándék. A legnagyobb amit adhatott. Az életet. Könnyes szemmel nézett be a szobába, ahol egy piros takaró rejtette azt, ami egykori kedveséből megmaradt. Valamikor azt mondta neki valaki, hogy csak a halálból támadhat új élet. Felemelte arcát a nap felé. Melegsége átjárta megfagyott testét.

- Menjél, hát, te szabad lélek! - gondolta, visszatekintve a betegágyra.. - Szabadulj meg a szenvedéstől!

Ekkor megmozdultak a fák levelei. Egyre hangosabban susogtak. Szél szabadult ki közülük, és besuhant Anna mellet a szobába. Meglibbentette a függönyöket, szekrényajtót, ágytakarót, majd egyenesen a sárkány felé tartott. Anna elbűvölve nézte, amint a képen a felhők kavarogni kezdenek. Megmozdult a sárkány is. Mellső karmai között üveggolyót tartott. Egy pillanatra felizzott a golyó, majd a sárkány emelkedni kezdett a képen ábrázolt égbolt felé, mígnem teljesen el nem takarta a felhőtakaró. A szívmonitoron mindeddig ki-kiugró fényes pont végre nyugovóra tért.