2008. november 8., szombat

Útközben


Utaztunk a buszon. Ködös, csúnya őszi nap volt. Vékony, hideg szél fújt, mely behatolt az ember csontjáig. Sokan voltunk. A nedves, nyirkos időben senkinek nem volt kedve gyalogolni. Még az is felgyurakodott, aki alig ment egy-két megállót. Kapaszkodtunk, ahogy csak tudtunk. Ki korlátban, ki az ülések támlájában. A sofőrt nem zavarhatta a tömeg, és az a tény sem, hogy alig tudunk megbirkózni a széles kanyarokkal. Komótosan döcögtünk végig a városon.
Amint keresgéltem a lábaimnak megfelelő helyet, hogy meg is tudjam tartani az egyensúlyom, és ne is tapossak le senkit, az előttem levő ülésre figyeltem fel. Egy aprócska anyóka szunyókált ott, látszólag mit sem törődve a körülötte izgő-mozgó-csoszogó embertömegről. Szőttes ruhája, nagy fekete kendője elárulta vidéki voltát. Lábánál levő bogra kötött szatyorból csombor, kapor illata csapta meg az orromat, valahányszor úgy dőlt az autóbusz.
Szemben vele egy anyuka ült, gyerekkel az ölében. Szép, fiatal anyuka volt, nagyon csinosan felöltözve. Amióta csak felültek, egyre csak csörgött a telefonja, és hangosan kacarászva hosszas beszélgetéseket folytatott. Az ölében levő emberpalánta csillag szemeivel állandóan figyelt. Minden mozgásra, minden új utasra felkapta a fejét, és alaposan megbámulta. Amint egy nagy üzlet színes kirakata előtt haladtunk el, kezecskéjét az ablaküvegre támasztva szívta magába a sok látnivalót. Felnézett az anyukájára is, ujjával kimutatva az autóbuszt körülvevő csodás világra. Az anyuka egyet bólintott, megigazította a babán a kabátkát, és csivitelt tovább.
A következő kanyarban figyelt fel a kislány a szemben szunyókáló nénire, mert az elhorkantotta magát. Csodálkozó tekintettel vette szemügyre, és meg nem rebbenő szempillákkal egyre csak nézte. A néni megérezhette a kislány tekintetét, mert lassan felnyitotta szemeit, és körbetekintett. A kislánynak tetszett a reakció amit látszólag kiváltott. Már-már mosolyra húzódott szájacskája, mikor a néni hirtelen lehunyta szemhéjait. A kislánynak igazi döbbenet ült ki arcocskájára. Méltatlankodva nyöszörögni kezdett és ujjacskáit édesanyja hajába túrta.
-Nem szabad, aranyom!- szabadította ki fürtjeit az anyuka.- Üljél szépen, mindjárt leszállunk.
A kislány ismét a nénit figyelte, aki ez idő közben megmozdult, és megigazította kendőjét. Lassan fordította fejét a kislány felé, és ebben a pillanatban tekintetük összefonódott. Csak ültek egymással szemben, az öreg és a fiatal. Évezredek kapcsolódtak össze tekintetükben. Szinte tapintani lehetett azt az energiát amit a néni ebben a néhány pillanatban a kislánynak átadott. Lassan enyhülni kezdtek az idő mély barázdái a néni arcán, és rákacsintott a babára. A kislányból kitört a kacagás, és, mint egy friss, üde patak, végigcsörgedezett az egész autóbuszon. A hatás nem maradt el. Az emberek nyújtogatni kezdték nyakukat, a hang forrását keresve.
-Milyen szép baba!- súgta egy diáklány, és az anyukát majd szétfeszítette a büszkeség. Nagy puszit nyomott a kislány arcocskájára, de az mintha észre sem vette, egyre a szembelevő néni pillantását kereste. A néni lehajolt a szatyrához, és egy gyönyörű piros almát nyújtott a kislány felé. Az anyukát meglepte a gesztus. Megrázta hajkoronáját.
-Köszönjük szépen, nem kérünk. - mondta, és hirtelen felállt. - Mi mindjárt leszállunk.
Ekkor ért be a busz a megállóba. Ahogy azt ajtók széttártak, özönlött ki belőle az embersereg. Láttam ahogy a néni keze ottmarad a levegőben amint az anyuka, felkarolva a csemetéjét, kifurakodott a tömegen. Az ajtók becsapódtak, a kislány eltűnt. A néni mély sóhajtással engedte vissza karját. A busz ismét megállt, nekem is le kellett szállni. Amint visszatekintettem a bezáródó ajtók mögé, láttam, ahogy letette maga elé az almát és sírt.

1 megjegyzés:

Unknown írta...

Ez nagyon szép és megható történet volt - a szívem belefájdult kicsit.