Hirtelen riadt fel a nagy fényességtől az éjszaka közepén. A telehold besütött az ablakon és elárasztotta a szobát ahol aludtak. Ahogy nyitott szemekkel bámulta a plafont, felsejlettek benne a néhány órával azelőtt átélt csodálatos élmény utórezgései. Behunyta a szemét, és hagyta, hogy érzékeit újra birtokba vegye a kellemes borzongás. Oldalra fordult, ahol felesége szuszogott békésen. Ebben a különös fényben még szebbnek látta. Könnyedén végighúzta kezét selymes bőrén, gyönyörű idomain. Göndör fürtjeit magához vonta és beletemetve arcát szívta magába az édes illatot.
Édesen fájó érzés nehezedett mellkasára amint a hátára feküdt, és mély sóhajt szakadt fel belőle.
-Micsoda boldogság! -gondolta. -Most lenne jó meghalni!-villant át az agyán. Elhessentve a gondolatot, szorosan hozzábújt feleségéhez. Talán el is szundított, mert egyre könnyebbnek érezte magát. Azt álmodta, hogy a hold sugarai behatoltak a bőrébe és szétáramlottak a véredényeiben. Bekerültek a sejtek közé, és fokozatosan megszüntették az elemi erőket amik összetartották őket. Teste teljesen légneművé vált, és szép lassan felemelkedett az ágy síkjából. Tudatállapota valahol az álom és ébrenlét közé rekedt. Melegséget érzett és átadta magát a lebegésnek. Talán kinyithatta a szemeit, mert úgy látta mintha felesége fölött lebegne. A nő megmoccant, és beletúrt csillogó hajába. Aprócska mosoly jelent meg a szája sarkába: - Endre! - suttogta alig hallhatóan. A férfi szürke ködön át, elbűvölve érzékelte a nőt. Ekkor fájdalmasan kijózanítóan eszmélt rá, hogy őt nem Endrének hívják. Ebben a pillanatban a hold kiszippantotta sugarát, magával rántva a férfit. Mély sötétség borult a szobára.