Mese a zöld hernyóról

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy zöld hernyó egy nagy terebélyes fa ágai között. Egészen hétköznapi hernyó volt, két fekete szemmel, és sok-sok pár lábbal. Minden nap szorgalmasan rágta a nagy terebélyes fa leveleit. Igazán szorgalmas és öntudatos hernyó volt, naponta akar fel kiló lapit is berágott. Egy-egy pillanatra, mikor megállt pihenni, mert ugyebár az evés igen fárasztó tevékenység tud lenni, az alant sürgölődő hangyákat figyelte. Volt ugyanis egy nagy hangyaboly a fa tövében, ahol levélvágó hangyák éltek. Igaz, hogy ők is naponta több mint két kiló levelet behordtak, de nagy volt a fa, mindenkinek jutott a zöld eledelből.

Egy nap, amint épp szünetet tartott, észrevette, hogy egy kicsi hangya nagyon küszködik egy jókora levéldarabbal, és épp, hogy le nem pottyan. A hernyócska megsajnálta a hangyát, és segítségére sietett. Felrakták a határa a lapi darabot, és úgy vitték le a bolyba. Lent a hangyák, akik eddig lélegzetvisszafojtva figyelték a történteket, nagy éljenzéssel fogadták a hernyót. Köszönöm, barátaim.- mondta a hernyó, -igazán szívesen segítek. Ha még szükségetek lesz rám, csak szóljatok bátran.

Következő nap már hívták is a zöld segítséget két nagyobb levéldarab elszállításához, és a hernyó szívesen állt rendelkezésükre. Főleg, mert minden újabb szállítmány után a hangyák alig hagyták abba a hálálkodást, és minden alkalommal elmondták, hogy a hernyó segítsége nélkül nem is tudnának felkészülni a hosszú télre. Ahogy teltek a napok, egyre gyakrabban hívtak a hernyót. Egyszer csak arra eszmélt a hernyó, hogy egész napját a hangyákkal tölti. Lefogyott, szemei alatt nagy sötét karikák ültek ki. Háta sajgott, lábai fájtak, de a hangyák nem hagyták. Ha pihenőt kért, a hangyák rögtön sápítozni kezdtek, hogy jaj, pedig meg mennyi levél kellene télire, és azt ők magukra nem tudják behordani. A hernyócska fújt egy nagyot, és folytatta munkáját. 

Egyik reggel, amint kibujt vackából, lenézett, és látta, hogy a hangyák vidám kacagással firegnek-forognak. Megropogtatta derekát, és már el is indult volna, de valahogy nem ment a felkelés. Húzta a vacka, a jó puha szálakból font ágyikója. Úgy döntött, marad még egy percig, de ekkor eszébe jutott a hangyák mélabús ábrázata amint a tél éhínséges borzalmait ecsetelték neki. Ismét kidugta a fejét, de senki sem vette észre. Amint elnézte a nagy jövés-menést, felsejlett benne a gondolat, hogy ezek a hangyák már sok-sok telet vészeltek át, és mind az ő segítsége nélkül. Meghúzta a vállát. -Lesz*rom!- gondolta, és begubózott. Aznap a hangyák hiába vártak, hogy jöjjön. Utána küldték egyik társukat, de az is sikertelenül járt. Amint meghozta a hírt, hogy a hernyó begubózott, eleinte nagy ijedtség terjedt el a bolyban, majd az egyik hangosan felszólalt. - Hagyjátok. Hisz ez csak egy buta hernyó volt. Ki tudja, meg örvendhetünk, hogy nem falta fel az egész készletünk. A többiek sűrű fejbólogatással adtak neki igazat, és ki-ki ment dolgára.

A gubó csendjében nagy változásokon ment át a hernyó. Teste apró összetevőire esett szét, és rendeződött újra. Egy hét múlva gyönyörű tarka lepke hagyta el a gubót, és repült a kék ég felé.

Mélység

 A híd korlátjához támaszkodva állt, és cigarettázott. Mélyen leszívta a füstöt, kiélvezve minden molekulát, hogy aztán jólesően fújja ki a nagyvilágba. Gondolatai a táj körül forogtak. Nagy műgonddal kereste a megfelelő helyszínt. Sok felé járt, sok mindent megnézett, míg végül e híd mellett döntött. És valóban, tökéletes volt. Két hatalmas sziklafalat kötött össze, szédítő magasságban. Mindkét oldalon kőzuhatag vezetett le az alant folyó patakhoz. Nagy habokban zuhogott a víz, hullámai minduntalan nekicsapódtak a méretes sziklatömbökbe.

Körben a táj lélegzetelállító volt. Mindenhol sűrű erdő, ameddig a szem ellátott. Mindig is szerette az erdőt, a hegyeket. Ilyenkor közelebb érezte magát Istenhez.

Ahogy az utolsó füstkarikát is kifújta, és a csikket a mélybe pöccintette, eszébe jutott, hogy miért is jött. Felgyorsult szívveréssel, görcsösen markolta meg a korlátot. Tudta, hogy nincs visszaút. Túl sokat gondolt rá az utóbbi időben, szinte állandóan. A lelkében gomolygó fekete felhők nem hagyták nyugodni. Szilárd meggyőződésként élt benne, hogy csak ez az egyetlen módja, hogy végre megszabaduljon tőlük. Egyszerűen nem élhetett úgy tovább.

Összeszorított fogakkal meglódította magát, és felállt a korlátra. Ahogy lépett felfele, megcsúszott az egyik lába. Érezte, amint elborítja a hideg veríték, ahogy torkában dobogó szívvel, megmarkolta ismét a korlátot. Zihálni kezdett, és belül felvisított egy ősi hang. Majdnem megfordult, hogy elszaladjon.

Ekkor egy sas jelent meg a völgy fölött, vijjogásával felriasztva kábultságából. Még mindig ott kuporgott a korlát tetején. Leszállni nem tudott, felegyenesedni nem mert. Amint figyelte ahogy a sas méltóságteljesen köröz fölötte, lassan újra elfogta a vágy. Fokozatosan lazított markolatán, majd lassan elengedte a korlátot, és egyensúlyozva, kiegyenesedett.

Fantasztikus érzés töltötte el, ahogy állt a világ tetején. Már lenézni sem esett nehezére. Vonzotta, hívta a mélység. Mély lélegzetet vett, és ahogy a levegő eltávozott a tüdejéből, úgy múlt el minden feszültség benne. Kitárta karjait, arcát az égre emelte, behunyta szemeit, és ellökte magát.

Ahogy zuhant lefele, úgy maradt el minden mögötte. Minden fájdalom és szenvedés, minden öröm és kacaj. Leváltak az álarcok, a burkok, a héjak, míg lelke tejes tisztaságában, teljes pőreségében ragyogott fel. Megszűnt az idő és tér, a hangok, a gondolatok, az érzetek, nem volt egyéb csak az itt és most.

Kétszáz méterrel a patak medre fölött, megfeszült a derekára kötött kötél, és hatalmas erővel rántotta vissza a valóságba. Abban a pillanatban, testét elöntötte az adrenalin, és mind a hét érzékét száz meg ezer információ árasztotta el egyszerre. Olyan volt, mint egy ősrobbanás, mely szétrobbantani készült mellkasát.

Egy pillanatig megmerevedve, tágra nyitott szemmel lógott a levegőben, majd végre megnyílt a tüdeje, és ahogy beáramlott a hideg levegő, vele együtt hatolt be ereibe az élet.

- Igeeeeeeeeeeeeeeeen!-kiáltotta torka szakadtából. Hangja végigszáguldott a völgyön, és a sziklafalak megsokszorosítva erejét verték vissza.

Egyszerre éles lett minden és élő, tarka és zajos, színes és gyönyörű. Teljes súlyával belenehezedett a hevederbe, és hagyta, hogy a feltámadó szél lóbálja.

Egy darabig gyönyörködött a patak csillámló fodraiban, majd megpillantotta a közeledő piros csónakot. Vidáman intett feléje, és a lány, felemelve az evezőt, jelzett neki. Óvatosan haladva a nagy sziklák között, a fiú alá kormányozta a csónakot. Az kikapcsolta az övét, és a lány mellé huppant.

Néhány evezőcsapással a partra irányították a csónakot. Miután biztonságba helyezték a parton, leheveredtek a fűbe. A lány szótlanul fordult a fiú felé, és mélyen a szemébe nézett. Örömmel tapasztalta, hogy a tekintet, mely az utóbbi időben homályos és sötét volt, most tisztán és mélyen csillogott, mint egy hegyi tó.

- Szeretlek!- suttogta, és közelebb fészkelte magát a fiúhoz.

Ballada

Aznap egész délelőtt hajtották a vadat, de mind eredmény nélkül.

-Hogy azt a hétszázát!- mordult fel Mihók őrmester, mikor már a negyedik vadkacsát hibázta el az utóbbi fél órában. Nagy, kövér ember volt, zsíros bajusszal, és hatalmas lapátkezekkel. Szeretett ő vadászni, nagyon is, de mostanában mintha nem bírta volna a vizes környezetet. Éjszaka mindig megérezte a veséjét, ha sokat mászkált hideg vízbe.

-Én amondó vagyok, tiszteletes úr, hogy pakoljunk, és húzzunk ebből a nyavalyás mocsárból –fordult a fiatal paphoz. A pap elhúzta a száját, és savanyú képet vágott. Még egy árva nyulat sem lőtt, pedig nagy vadász hírében állt ő is. Legalább is ezek voltak Mihók őrmester értesülései. Amikor az egyháztanács bejelentette, hogy új papjuk lesz, miután az előtte levő megszökött egy cigány lánnyal, Mihók őrmester nagyon ellen volt.

-Úgy hallom, hogy verseket ír. Hát milyen pap az, aki a szent zsoltárokon kívül, más rigmusokon is töri a fejét?- jelentette ki egy délután a kocsmában. Sűrű fejbólogatások és hümmögések jelezték, hogy a hallgatóság teljesen egy véleményen volt vele. Aztán, amikor Vásáry tiszteletes megérkezett, és hozott magával öt gyönyörű kopót, Mihók őrmester egyből a szívébe zárta, és mélyen lekorholt mindenkit aki ellene mert szólni.

-Fleck! Cinka! Gyertek kiskutyáim!-kurjantotta el magát Vásáry János, és egy zsebkendővel megtörölgette kopasz fejtetőjét. Mihók őrmester nagy szuszogások közepette nekifogott a csomagok felszedéséhez, mikor éles csaholásra lettek figyelmesek. –Alighanem, találtak valamit. –csillant fel a szeme a papnak, és felkapva a puskáját, a hang irányába fúrta magát a nádasban. Mihók őrmester úgy döntött, kivárja a végkifejletet. Visszahuppant a tábori székre, és sűrű pöfékelésbe kezdett.

Jánosnak majd kiugrott a szíve a helyéből, úgy sietett előre. Nagyon bosszantotta, hogy nem volt szerencséje, és eltökélte, hogy ő mindenáron lőni fog valamit. Már egészen közel járt, mikor hirtelen elhallgattak a kutyák. János megtorpant, egy pillanatra mintha elvesztette volna tájékozódó képességét. A következő pillanatban Cinka bukkant elő a nád közül, és hátracsapott fülekkel, nyüszítve közeledett gazdája felé.

-Mi történt kiskutyám?- hajolt le hozzá János. Cinka nagy szomorú szemekkel nézett fel. Jánosnak rossz előérzete támadt. Újult erővel vágat át magát a nádon, míg kiért egészen a nádas végéig. A tó csillogva terült el körülötte.

-Édes Istenem!

Egyből megismerte a nád között fekvő nőt. Ilyen gyönyörű vörös haja, csak neki van.

-Mihók őrmester! Jöjjön gyorsan!-kiáltotta el magát.

-Na, mi van?- jött a válasz a nádból.-Vaddisznót találtatok?

-Dehogy! Tury nagyságos asszony megsérült!

Mihók őrmester felpattant a székről, és mind a százötven kilójával, egyszerre törte szét a nádat maga előtt.

-Jesszusom! –mondta mikor odaért. János közben megfordította a nőt, és a fejét ölébe tartva kétségbeesetten nézett fel.-Meghalt.

Márkus doktort mindig precíz embernek tartották. –Boncoláskor minden kiderül.- mondogatta. Az emberi testet úgy kezelte mint egy nyitott könyvet, melyből mindent ki lehet olvasni. Amikor Tury Rebeka asszony testét eléje rakták, nem tudta megállni, hogy mélyen fel ne sóhajtson. Nem is annyira szép, mind inkább bájos volt az asszony. Az orvosnak eszébe jutott a nap mikor Tury Péter először jelent meg vele a faluban. Olyan gyönyörű vörös hajat soha nem látott még azelőtt. Nagy szeretet és békesség költözött vele együtt akkor a kastélyba, melynek sugarai a környező falura is kiterjedtek. Az emberek nagyon megszerették Rebeka asszonyt. Valahogy értett az emberek nyelvén.

-Ancsi,- szólt ki Márkus doktor az asszisztensnőnek,- szalasztottál már valakit a kastélyba?

Válaszra már nem volt idő, mert ebben a percben Tury Péter tépte fel az ajtót, és robbant be a rendelőbe.

-Hol van?- kiáltotta.-Hol van a feleségem?- Félrelökve maga elől a meghökkent orvost, kicsapta a kezelő ajtaját, ahova az asszonyt fektették.

Mikor az orvos magéhoz tért ámulatából, meghagyta Ancsának, hogy főzzön egy jó erős kávét, és bement a belső szobába.

Tury Péter mereven, maga elé bámulva ült egy széken. A doktor csendesen megkerülte, odalépett az üveges szekrényhez, és ampullák és pirulák közül előhúzott egy butykost. –Csak vészhelyzetre kell.-mondogatta, és ez most az volt. Kiöblített egy Berzelius poharat, és becsületesen megtöltötte.

-Tessék, igya meg.-nyújtotta Péter felé, aki mint egy álomban, látta, hogy elveszi a poharat, megissza a tartalmát, aztán nagyon kell köhögjön tőle, és érezte, hogy forróság áramlik szét testében. Minden percben abban reménykedett, hogy ez csak rémálom, és bármelyik percben felriadhat, és ott lesz Rebeka, aki majd átfogja karjaival, és magához szorítja. A pillanatok azonban teltek, és nem akart eljönni az enyhítő ébredés.

A doktor szintén erőt merített a butykosból, és némán figyelte a férfit. Szép ember volt, így a harmincas évei vége felé. És most milyen nagy kár érte! Ilyen asszonyt, mint ez a Rebeka, biztos nem talál többet. Habár, ha arra gondolt, hogy Tury asszony nem hagyott maga után gyermeket, talán majd még egyszer megpróbálja az úr a házasságot. Mert ez volt a Tury család legnagyobb fájdalma. Tíz éven keresztül próbálkoztak, de a keresztelő elmaradt a kastélyból.

-A cigány asszony.- préselte ki a fogai között Péter.

-Tessék? Tetszett mondani valamit?- kérdezte az orvos.

-A cigány asszony tehet mindenről! –kiáltott fel Tury, és vérvörös szemekkel nézett körbe. –Az az átkozott cigány asszony! Hogy az Isten verné meg ott ahol van!- ugrott talpra ökölbe szorított kézzel. Felrúgta a széket amelyen ült, és ekkor vette észre a megszeppent orvost. -Megkeresem és elégetem, ha addig élek is! –vicsorította, és mint egy vadállat, mely zárkában találja magát, körözni kezdett a kezelőben. Az orvos nem szólt semmit, hagyta hadd fújja ki a dühét. Mire végre csillapodni látszott, bejött Ancsa a kávéval. Kerek szemekkel nézett az orvosra. Az visszaintett neki, és Ancsa elsomfordált. Márkus doktor kitöltötte a kávét, és Tury elé rakta. Péter felállította a felrúgott széket, és arcát kezébe temetve leült. –Milyen cigány asszony?- kérdezte az orvos nagy sokára.

-Az este. –kezdte szakadozva Péter.-Az este jött. Azt mondta szállást kér a vihar elől. Hogy a konyhában majd meghúzódik. Csak engedjük be. És Rebekának megesett rajta a szíve. Hisz tudja mekkora szíve volt neki.-sóhajtotta, és néma zokogásba kezdett. Hosszú percek teltek el, míg Tury összeszedte magát. –Addig nem is volt semmi baj, amíg Rebeka le nem ment egy pohár tejért. Panaszkodott, hogy nem tud aludni. Hogy zaklatott gondolatai vannak. Azt mondta, hogy a tejtől majd megnyugszik. Aztán talán egy óra is eltelhetett, mikor csörömpölést és kiabálást hallottam lentről. Mire leszaladtam, Rebeka állt a bejárati ajtóban, és üvöltözve kergette ki a cigány asszonyt. Nagyon meglepett a cselekedte. Kérdeztem,tőle, hogy mi történt. Ő egyre csak a fejét rázta, valami csecsemőről meg sötétségről beszélt, és zokogott. Alig tudtam annyira megvigasztalni, hogy elaludjon. –nézett fel az orvosra. –De, hát mit mondhatott neki? –kérdezte a doktor.

-Nem tudom.-suttogta Péter, és beletúrt a hajába. –A reggel nem volt az ágyában, és hiába kutattuk át a birtokot.

Márkus doktor hirtelen úgy érezte, szüksége van még egy italra. Megtöltötte a Tury poharát, és ő is jót húzott belőle.

-El kell végezzem a boncolást.-mondta elcsukló hangon, ahogy az elnyűtt Péterre nézett. Péter odalépett feleségéhez, és utoljára megcsókolta.

-Derítse ki, hogy mitől halt meg.-mondta elmenőben, és becsapta maga mögött az ajtót.

Márkus doktor egyedül maradt az asszonnyal. Tudta, hogy nem szabad hagynia, hogy az érzelmei felülkerekedjenek. Bólintott, majd módszeresen átöltözött, az asszonyt felnyalábolta és átvitte a boncterembe. A falakon és a padlón hidegen csillant meg a csempe ahogy belépett Nem először látta az asszonyt meztelenül, hiszen őt is sokszor hívták, hogy derítse ki meddősége okát. Mégis, most mintha megfogta volna szépsége. A munkára terelve a figyelmét, nekifogott a boncolásnak. Minden mozdulat, minden gesztus begyakorolt, szinte bravúros volt már. Ahogy haladt előre, úgy nyíltak fel előtte az asszony legmélyebb titkai. Már a vége felé tartott, mikor a medencében valami furcsaságot vett észre a méh közelében. Nem emlékezett, hogy a számos vizsgálat során, amit az asszonyon elvégzett valaha, érzett-e ilyesmit. Kerekded, inkább ovális képződmény volt, mélyen beágyazva. Ahogy megtapogatta, keménynek érezte, és úgy döntött, hogy eltávolítja, hogy jobban szemügyre vehesse. A feladat nehezebbnek bizonyult, mint első látásra. Számos ér, ideg és egyéb szövet tartotta fixen. Egy jó tíz perc is beletelhetett, mire az orvos az utolsó szövetkocsányt elvágta. Óvatosan kiemelte a képződményt, és a boncasztalra fektette. Nagyságát tekintve, nem volt nagyobb mint egy tojás, de nagyon kemény volt a külseje. Óvatosan megmozgatta, de folyadékot nem hallott mozogni benne. Felvette a szikét, és lassú mozdulattal bemetszést ejtett rajta. Ahogy elvágta a külső burkot, és az megnyílt, fekete árny nyúlt ki belőle, és rátekergőzött az orvos csuklójára. Olyan erős volt a szorítása, hogy az orvos felszisszent. Hiába próbálta elengedni a képződményt, az árny nem engedte. Egyre csak kúszott felfelé a férfi karján. Semmi nem segített. Sem a rázás, sem az, hogy teljes erővel a fém boncasztalhoz vágta. Az árny egyre csak nyomult, és abban a percben, mikor a doktor segítségért kiáltott volna, torkon ragadta. Márkus megtorpant. Úgy érezte, hogy teljes sötétség borult a lelkére. Ilyen mély bánatot és fájdalmat, soha életében nem érzett. Térdre rogyott az asztal mellett. Mikor végre kitört belőle a zokogás, nem tudta abbahagyni. A sötétség teljesen megmarkolta, és nem engedte el. És egyre csak nőtt, és kezdett elviselhetetlenné válni. Pontosan érezte a pillanatot amikor meghasadt a szíve. Örömmel fogadta a tudatot, hogy ő most meghal.

A kettős temetés után négy hétig keresték a cigány asszonyt, míg végül Tury belefáradt, és feladta. Azt, hogy az orvos mitől halt meg, senki sem tudta. Attól a naptól, hogy Tury Rebeka eltűnt az élők közül, soha nem csendült fel kacaj a kastélyban, de még a faluban is nagy ritkán.