Mélység

 A híd korlátjához támaszkodva állt, és cigarettázott. Mélyen leszívta a füstöt, kiélvezve minden molekulát, hogy aztán jólesően fújja ki a nagyvilágba. Gondolatai a táj körül forogtak. Nagy műgonddal kereste a megfelelő helyszínt. Sok felé járt, sok mindent megnézett, míg végül e híd mellett döntött. És valóban, tökéletes volt. Két hatalmas sziklafalat kötött össze, szédítő magasságban. Mindkét oldalon kőzuhatag vezetett le az alant folyó patakhoz. Nagy habokban zuhogott a víz, hullámai minduntalan nekicsapódtak a méretes sziklatömbökbe.

Körben a táj lélegzetelállító volt. Mindenhol sűrű erdő, ameddig a szem ellátott. Mindig is szerette az erdőt, a hegyeket. Ilyenkor közelebb érezte magát Istenhez.

Ahogy az utolsó füstkarikát is kifújta, és a csikket a mélybe pöccintette, eszébe jutott, hogy miért is jött. Felgyorsult szívveréssel, görcsösen markolta meg a korlátot. Tudta, hogy nincs visszaút. Túl sokat gondolt rá az utóbbi időben, szinte állandóan. A lelkében gomolygó fekete felhők nem hagyták nyugodni. Szilárd meggyőződésként élt benne, hogy csak ez az egyetlen módja, hogy végre megszabaduljon tőlük. Egyszerűen nem élhetett úgy tovább.

Összeszorított fogakkal meglódította magát, és felállt a korlátra. Ahogy lépett felfele, megcsúszott az egyik lába. Érezte, amint elborítja a hideg veríték, ahogy torkában dobogó szívvel, megmarkolta ismét a korlátot. Zihálni kezdett, és belül felvisított egy ősi hang. Majdnem megfordult, hogy elszaladjon.

Ekkor egy sas jelent meg a völgy fölött, vijjogásával felriasztva kábultságából. Még mindig ott kuporgott a korlát tetején. Leszállni nem tudott, felegyenesedni nem mert. Amint figyelte ahogy a sas méltóságteljesen köröz fölötte, lassan újra elfogta a vágy. Fokozatosan lazított markolatán, majd lassan elengedte a korlátot, és egyensúlyozva, kiegyenesedett.

Fantasztikus érzés töltötte el, ahogy állt a világ tetején. Már lenézni sem esett nehezére. Vonzotta, hívta a mélység. Mély lélegzetet vett, és ahogy a levegő eltávozott a tüdejéből, úgy múlt el minden feszültség benne. Kitárta karjait, arcát az égre emelte, behunyta szemeit, és ellökte magát.

Ahogy zuhant lefele, úgy maradt el minden mögötte. Minden fájdalom és szenvedés, minden öröm és kacaj. Leváltak az álarcok, a burkok, a héjak, míg lelke tejes tisztaságában, teljes pőreségében ragyogott fel. Megszűnt az idő és tér, a hangok, a gondolatok, az érzetek, nem volt egyéb csak az itt és most.

Kétszáz méterrel a patak medre fölött, megfeszült a derekára kötött kötél, és hatalmas erővel rántotta vissza a valóságba. Abban a pillanatban, testét elöntötte az adrenalin, és mind a hét érzékét száz meg ezer információ árasztotta el egyszerre. Olyan volt, mint egy ősrobbanás, mely szétrobbantani készült mellkasát.

Egy pillanatig megmerevedve, tágra nyitott szemmel lógott a levegőben, majd végre megnyílt a tüdeje, és ahogy beáramlott a hideg levegő, vele együtt hatolt be ereibe az élet.

- Igeeeeeeeeeeeeeeeen!-kiáltotta torka szakadtából. Hangja végigszáguldott a völgyön, és a sziklafalak megsokszorosítva erejét verték vissza.

Egyszerre éles lett minden és élő, tarka és zajos, színes és gyönyörű. Teljes súlyával belenehezedett a hevederbe, és hagyta, hogy a feltámadó szél lóbálja.

Egy darabig gyönyörködött a patak csillámló fodraiban, majd megpillantotta a közeledő piros csónakot. Vidáman intett feléje, és a lány, felemelve az evezőt, jelzett neki. Óvatosan haladva a nagy sziklák között, a fiú alá kormányozta a csónakot. Az kikapcsolta az övét, és a lány mellé huppant.

Néhány evezőcsapással a partra irányították a csónakot. Miután biztonságba helyezték a parton, leheveredtek a fűbe. A lány szótlanul fordult a fiú felé, és mélyen a szemébe nézett. Örömmel tapasztalta, hogy a tekintet, mely az utóbbi időben homályos és sötét volt, most tisztán és mélyen csillogott, mint egy hegyi tó.

- Szeretlek!- suttogta, és közelebb fészkelte magát a fiúhoz.