Eperlekvár

 Lekvárt főzött. Eperből. A júniusi nap becsörgedezett a nyitott ablakon és összekeveredett a konyhát betöltő illatokkal. Ahogy megkavargatta a bugyogó édes masszát, kis fehér vatta pamacsokban szállt fel a gőz. -Hmmm!-gondolta. -Biztos fog örvendeni a férje mikor majd megjön. Az eperlekvár a kedvenc nyalánksága. Még egyszer megkergette a lágyan szétomló eperszemeket és visszaült az asztalhoz. Ma reggel,amint a befőttes üvegek után keresgélt a kamrában talált rá a szakácskönyvre. Jó régi jószág volt. A fedele itt-ott kirojtosodott, lapjai megsárgultak. Szívesen és gyakran használták, egy-egy recept mellé még megjegyzéseket is írt szép gyöngybetűkkel az egykori gazdája.

Csodálatos ízvilágba vezette olvasóját a könyv, így szinte alig vette észre amint egy fénykép hullott ki a lapok közül. Az idő vasfoga megrágta itt-ott a sarkait és a színe is sokat fakult, mégis jól látható volt egy gyönyörű göndör hajú nő és egy kócos kisfiú. Elmosolyodott a kép láttán. Ismerte ezeket a rakoncátlan fürtöket. Az ők fiaik is ezeket örökölték. Teljesen ellenállnak minden fésülési kísérletnek.

Ebéd után, miután a fiúk kiszaladtak játszani, és ketten maradtak a kávézás csendes perceiben, a férje elé tette a fényképet. Azt egyszerre öntötte el a meglepetés, a szeretet és bánat hulláma.

-Hol találtad? - kérdezte az asszonyt.

- A receptestkönyvben. El kéne menj hozzá. Hisz olyan rég nem látott téged.

- Minek? - kérdezte a férfi fájdalommal. -Hisz azt se tudja ki vagyok.

-Menj csak el. -nógatta az asszony. - Főztem eperlekvárt.

A férfi nem állta meg, hogy el ne mosolyodjon.

- Talán örülni fog neki.

Másnap délben mosolyogva nyitott ajtót neki az ápolónő a Rózsa Otthonban.

- Milyen rég nem láttuk! - üdvözölte a fiatalembert. - Jó, hogy végre eljött.

- Mi újság nála?

- Semmi változás.- mondta szomorúan a nő. - De azért fáradjon bennebb. Megtalálja a nappaliban.

- Köszönöm. - biccentett a férfi és belépett. A nappaliban elvett a tálalóról egy üvegtálacskát és belekanalazott az általa hozott eperlekvárból. Az ablaknál üllő hölgyhöz lépett.

Most is, mint mindig,megütötte az asszony szépsége, mely az idők folyamán szinte semmit se veszített erejéből. A még mindig dús haját csinos kontyba tűzték fel. Arca megtartotta lágy vonásait, bőre még mindig friss volt és üde. A szeme körül elhelyezkedő pár ránc az életről meséltek. Csupán a szeme. Az volt egész más. Befele néző, már semmire és senki után nem váró, kiüresedett szemek voltak.

A hölgy kedvesen felmosolygott a mellette megálló fiatalemberre, de tekintete nem mondott semmit. Megköszönte a feléje nyújtott tálacskát, majd halkan dúdolgatva, lassan eszegetni kezdte a lekvárt. A férfi a lábaihoz kuporodott, és úgy figyelte. Amint látta, hogy lassan elfogy az édesség, elővette a fényképet és az asszony ölébe csúsztat. Az meg csak nézte egy darabig, majd olyan hirtelen szólalt meg, hogy a fiatalember összerezzent.

- Milyen meleg is volt azon a nyáron! Apád eltorlaszolta a patakot és árkot ásott a veteményesig, mert unta már a sok vizet amit cipelni kellett. S te meg én egész délután pancsoltunk a vízben. -kuncogott magában. - Életünk gyönyörű nyarai közül csak az egyik.-mondta, és melegen elmosolyodott.

A férfi nem bírta tovább. Belefúrta arcát anyja ölébe, hogy elrejtse forró könnyeit. Anyja pedig rátette kezét a fejére, s mint régen, elkalandoztak ujjai a rakoncátlan tincsek között. - Ne sírj fiam, -mondta halkan.-A nyáron majd megint lemegyünk a kis kertbe. Apád mérgelődni fog a zöldségek miatt, mi meg majd megmártjuk magunkat a patakban. És főzünk jó sok lekvárt. És mind eperből.