2008. október 20., hétfő

Fény


Sötét volt. Ijesztőn sötét. Ólom súlyával rám nehezedett és éreztem, ahogy egyre mélyebbre nyom az ágyban. Vastag volt, szinte vágni lehetett. Érzékeimet elkábította, testem megszűnt létezni. Orrom beszívta a port melyet a feledés hintett szét mindenütt. Lerakodott szép csendesen, az egyik réteg a másik után, maga alá temetve mindent, ami szép és jó volt. Elnyomta a hangokat, zajokat. Összefolytak a nappalok az éjjelekkel, az elmúlás az újrakezdéssel. Nem volt más csak tompa, áthatolhatatlan sötétség, melyet még a gondolat szikrája sem tudott megtörni.

Mozdulatlanul feküdtem tágra nyitott szemekkel. Szinte fájtak, ahogy azon erőlködtem, hogy valamit lássak magam körül. Végül a reményem is elvegyült az idegtépő lassuságal lerakódó porrétegek között.

Eleinte még hadakoztam a sötétség ellen. Összeszorított fogakkal ragaszkodtam emlékeimhez napsütötte tájakról, madár csicsergésről, melegről, szabadságról. A kis láng melyet így gyújtottam szívós kitartással égett is egy ideig, világot víve magányomba. Az egyre csak hulló por azonban megfertőzte gondolataimat, és végül a kis láng is kialudt.

Nem tudom mennyi ideig léteztem dermedt állapotomban. Talán csak órákat, talán évezredeket. Az idő nesztelenül járt-kelt, nem hallhattam lépteit. Csupán arra lettem figyelmes, hogy borsó nagyságú folt jelent meg a fejem fölött a deszkák közt. Olyan volt, mint mikor beázik a plafon. Nagyon lassan, szinte észrevétlenül nőtt, mígnem körülbelül egy tenyérnyi lett. Akkor megállt. Furcsa volt és szokatlan. Hogy létezik, hogy látom?- tűnődtem. És főleg mit keres itt, mit akar tőlem? Dermedt gondolataim választ már nem adtak.

A jelenség olyan sokáig maradt mozdulatlan, hogy végül már nem is törődtem vele. Amolyan megszokott, hétköznapi látvány lett belőle. Ezért fel sem tűnt amikor ismét mocorogni kezdett. Először kidomborodott a közepe, csak épp alig észrevehetően. A dudor egyre nőtt, sűrűsödött, formálódott, gomolygott benne az anyag, mígnem vékony pókháló szálon leereszkedett belőle egy csepp. Lassan, puhatolózva jött. Egyenként törte át a sötétség rétegeit, állandóan körbekémlelve. Sárga volt és sűrű, mint a méz. Ahogy a csepp ereszkedett, úgy nyúlt a szálacska is. Kis távolságra a padló felett a csepp elengedte a szálacskát. Mint a kifeszített gumi ha felszabadul a feszülés alól, úgy húzódott vissza a szálacska a folt közepébe. Zuhant a csepp, egyre gyorsabban. Szinte hallottam amint átfurakodott a sötétség molekulái között. Lélegzetvisszafojtva figyeltem ahogy gömböcskét formálva lehuppan a padlóra. Némasághoz szokott fülem megnagyobbította a zajt, mely éles késként szűrődött dobhártyámba. A fájdalomtól ordítani tudtam volna, de hang nem jött ki a torkomon.

Felháborodtam. Hogy is mer betolakodni ide? Fásultságomba annyira beletörődtem már, hogy kimondhatatlanul zavart a változás. Ijedt voltam, de nem tehettem semmit. Csak az agyam dolgozott, testem nem akart engedelmeskedni.

A csepp vatosan körülnézett, majd nekibátorodva, elindult felfedezni. Csiga módra csúszott előre, vékony csíkot hagyva maga után. Magatehetetlenül figyeltem, ahogy egy, majd kettő és három további csepp hullott alá, mintegy pótolva azt amelyik vándorolni ment.

Az pedig végigjárta szűkös szobámat. Bekukkantott a szekrény alá, nyitva felejtett ajtaján be is mászott és sorra számba vette minden ruhadarabom. Aztán megnézte, mi csüng a fogason és felkúszott egy szék lábán. Kipróbálta hogy esik rajta az ülés, és tetszhetett neki, mert elidőzött. Maga után hagyott csíkjával eddig már az egész szobát behálózta. Eközben a cseppek egyre csak hulltak, és úgy tűnt, hogy hamarosan lassú csordogálás veszi át a csepergést, kis tócsát hozva létre.

Minden erőmet latba vetve azon igyekeztem, hogy lássam, mi történik a széken. Hosszas próbálkozás után sikerült is egy arasznyira felemelnem a fejem. A mozgás nagyon kifárasztott, így abba is hagytam. Azt azonban sikerült meglesnem, hogy már nem ült mozdulatlanul, hanem lassan arrébb csúszott. Eljutott a szék támlájáig, onnan pedig könnyed ugrással átlibbent az asztalra. Kisse megpihent, majd folytatta útját. Felfalta a régi kenyér morzsákat, körbeölelte a vizeskancsót és megleste, mi van a tányéron.

Ekkor lelte meg a petróleum lámpát. Szép lámpa volt. Karcsú testét kék virágok díszítették, kecses üveg burája büszkén nyúlt a magasba. Tükör is volt rajta, cakkos szélű, csillogó tükör. Kíváncsi lettem vajon mit csinál, ha megpillantja magát benne. A válaszra nem kellett sokáig várnom. A látvány nagyon meghökkentette. Sehogy sem tudta felfogni, hogyan létezhet még egy olyan mint Ő. Hátrább húzódott és egy ideig lapult. A dolog azonban sehogy sem hagyta nyugodni. Arra gondolhatott, megnézi, hogy honnan is jött az a másik. Megkerülte a lámpát de nem volt ott semmi. Nagyon óvatosan kúszott vissza a tükörhöz. Talán el akarta ijeszteni, mert magasabbra emelkedett. Jobbra dőlt, balra fordult, teljesen hasztalan. Az idegen csak nem távozott.

Még ficánkolt mikor furcsa dolog történt. Egyszerre megváltozott a viselkedése. Felismerhette, hogy saját magát látja. Annyira izgalomba jött, hogy szinte teljesen megmeredt. Mikor túljutott az első csodálkozáson, játszani kezdett. Megvizsgálta a hátát, a feje búbját, fordult kettőt és felszökkent a levegőbe. Tetszhetett neki a dolog, mert jó sokáig elszórakozott.

Aztán ismét történhetett valami, mert megállt. Elképedve vettem észre, hogy pontosan felém néz. Megpillantott a tükörben, gondoltam és hideg verítek csurgott végig a hátamon. Vajon most mihez kezd? Elmegy? Itt hagy? Vagy esetleg megtámad? Különösen nem zavarhatta jelenlétem, mert még egy ideig tanulmányozott, mintha azon gondolkodna mitévő legyen. Aztán lemászott az asztalról és beleolvadt az addigra mar jól megduzzadt tócsába.

A lassú csordogálás a deszka közül időközben vastag sugárrá változott, és a tócsa annyira megnőtt, hogy valósággal elárasztotta a szobát. A szintje egyre magasabb lett és már attól féltem, hogy ágyamat és vele együtt engemet is ellep. Eszeveszetten menekülni próbáltam az egyre dagadó ár elől mely már az ágyam szélet nyaldosta. Bennébb akartam húzódni, de minden mozdulat óriási erőfeszítést igényelt. Tagjaim olyan távolinak tűntek, sehogy sem tudtam nekik parancsolni. Többszöri hasztalan próbálkozás után feladtam a harcot. Finom kis nyúlványok váltak ki a masszából és a takaróm felé tapogatóztak.

Behunytam a szemem és vártam. Eleinte furcsa érzés volt. Nem tudtam pontosan körülhatárolni. Homályos sejtések derengtek fel valahonnan a mélyből. Mintha már találkoztam volna vele valamikor. Ahogy az emlék kitisztult, rájöttem, hogy mi volt az. Meleg. Először csak kis helyen jelentkezett, a talpam közepén. Lassan, de határozottan terjedt és azt vettem észre, hogy már befogta a bokámat is. Majd a lábaimat, a testemet és karjaimat.

Kinyitottam a szemem. A világ örvénylett körülöttem, és én úgy éreztem, mintha valahol az örvény közepén lebegnék. Levegőért kapkodtam, de ekkor hullámzani kezdett az anyag, átcsapott az ágy felett, és megtelt a szám és az orrom. Leomlott a hörgőimen, egész a tüdőmig. Itt szétáradva megtöltött minden kis lég hólyagot. De nem állt meg a tüdőmnél. Átdiffundált a vérerekbe, azok pedig a szívemig szállították. Feszített a mellkasom és majd széthasadt amint az izmos pumpa felszakítva jégpáncélját lassacskán éledezni kezdet és egyre nagyobb erővel lökte ki vérem rég elfelejtett hajszálerek fele. Olyan voltam, mint egy fa, melyet az első tavaszi napsugár életre csalogat és újra keringeni kezdenek benne a nedvek. Sejtjeim ismét működésbe léptek és ezernyi kis gyár újra termelni kezdte az élet energiáját. Kezem, lábam felszabadult terhe alól és ismét engedelmeskedett. Felgyorsult agyamban kergették egymást a gondolatok, és emlékek ragyogtak fel egy rég letűntnek hitt múltból.

Körülöttem minden zúgott, recsegett és nyikorgott. Azt hittem itt a világ vége. Egy pillanat műve volt az egész. Szinte el is siklott tudatom felett. A szoba falai engedtek, s a deszkák hatalmas robajjal hasadtak szét. Mint egy szökőár omlott ki a fogságba tartott roppant erő és kidobott a külvilágra. Zúgott a fejem annyi régi-új hang, szín és szag támadt rám. Időbe tellett, míg ráeszméltem. Szabad vagyok. Igen, ismét szabad. A lélegzetem is elállt. Hát igazan lehetséges ez? Nem csak valami csalóka álom mely megzavarja érzékeim? De nem. Újra láttam a napsütötte tájat, arcomon éreztem a lágy szellőt és hallottam a madarak csicsergését. És nekem kacagnom kellett, ujjongnom és kiabálnom, mert ekkor már tudtam. Ó, igen, tudtam, hogy hamarosan eljön a nap, amikor a többi sötét szoba lakóit is kiszabadítja a fény.