Madarak

Álltunk a buszmegállóban, a csend és én. Szürke, fagyott reggel volt. A szemközti híd karfáján apró jégkristályok ültek meg szúrósan és barátságtalanul. Egy csatorna teteje fölött nagy gomolyagot alkotott a mélyből feltörő pára, és lassan emelkedett fel az acélkék ég felé. Fájdalmasan jajdult fel a malomárok vizét fedő vastag jégréteg. Vagy a lelkemből szakadt fel a sóhaj? Nem tudtam megállapítani. Ahogy álltunk, és vártuk a 26-ost, egy varjúcsapat tűnt fel a messzeségből. Nagy, lomha madarak voltak, a hideg lelassította minden mozdulatukat. Feketeségükben talán a végzetet hordozták magukban. Minden szárnycsapással apró légörvényeket keltettek a fagyott levegőben. Egyre csak közeledtek, majd hangos károgással letelepedtek a mögöttem terebélyesedő fa ágaira. Szomorú csontváz volt ez a fa, halvány emléke egykori dicső önmagának. A varjak leszálltak ágaira és kényelmesen elhelyezkedve néha-néha belekárogtak a dermedt világba.
Épp a varjakat figyeltem, mikor hatalmába kerített a csend. Eleinte félénken és óvatosan közeledett felém, majd megbátorodott, és olyan szoros ölelésben fonódtunk össze, hogy éreztem elgyengülök. Átadtam magam teljesen. Ő pedig áthatolt bőröm pórusain, végigszáguldott ereimen és behatolt a szívembe. A szívem nőni kezdett, majd széthasította mellkasom. Egyetlen hatalmas dobbanással szétküldte tartalmát és az eljutott a testem legapróbb sejtjéig is. Éreztem, amint könnyűvé, légneművé válok. Egy pillanat múlva fent ültem a varjak mellett a nagy fa ágain. A varjak nem zavartatták magukat. Tollászkodtak egy kicsit, majd nyakukat behúzva gubbasztottak a hidegben.
Később, mintha vezényszóra, egyszerre tárták szét szárnyaikat és emelkedtek fel a magasba. Én is velük tartottam. Nagy városok felett szálltunk el, magas épületek között suhantunk át. Utolért minket a szél, és hátára felkapva széles szántóföldek felé irányított. Itt leereszkedtünk megpihenni. A fagyott föld alól ősszel elvetett magokat és apró rovarokat kapirgáltunk. Ismét magasba emelkedve apró, elrejtett falvak felett jártunk, melyek békésen szunyókáltak a vastag hótakaró alatt. Végül egy kis ház tetejére telepedtünk le. Jó meleg áradt a házacskából, jól esett átfagyott testünknek.
Amint ott üldögéltünk, egy anyóka lépett ki a házból. Töpörödött anyóka volt hatalmas vállkendővel, melyet a hideg ellen terített magára. Súlyos bakancsaival hátracsoszogott az udvarba és enni adott a tyúkjainak. Amint sietett vissza a házba, felpillantott a tetőre, és meglátott minket. Egy percre megállt, elmerengett.
- Nesztek, egyetek ti is. Ti is Isten teremtményei vagytok s ebben a fagyban biztos nem találtatok semmit. - szólt, és egy nagy marék kukoricaszemet szórt a földre. A varjak éhesen csaptak le a szemekre, és mi tagadás, nekem is jól esett. Az anyóka nézett egy darabig, aztán bólintott, majd visszacsoszogott a házba.
Ahogy elfogyott a kukorica, a varjakkal újra útnak keltünk a város felé ahonnan jöttünk. A távolból megpillantottam a fát. Ahogy odaértünk, a varjak nagy lármát csaptak. Kíváncsian néztem körül, a hangoskodás okát keresve, mikor zuhanni kezdtem. Irdatlan sebességgel közeledtem a föld felé. Sötét félelem markolta meg a szívem. Úgy tűnt egy pillanatra, hogy a csend ajándéka teljesen elvész. Ekkor hirtelen felocsúdtam, és ismét a buszmegállóban találtam magam. Meleg hála töltött el. Felnéztem a fára, hogy intsek a varjaknak, de azok már nem voltak sehol. Hatalmas, puha pelyhekben hullni kezdett a hó.